A nagy kivezetés

Ezek az amerikai és az észak-vietnami haditengerészet harci „találkozói” voltak, és a közfelfogás szerint a vietnami háború kezdetét jelentették. Az Egyesült Államok vietnami jelenléte természetesen nem itt és nem ekkor kezdődött, és sokkal bonyolultabb volt, mint hogy támadás érte rombolóját, ezért pedig bosszút állt. A második incidensről már hivatalosan is kiderült, hogy nem történt meg, pontosabban az amerikaiak csak vaktában lövöldöztek bizonyos radar-, illetve szonárjelek hibás értelmezése miatt. Mindegy, általában azt mondjuk, hogy Tonkin után lett nyilvánvaló az Egyesült Államok világcsendőri szerepe. Persze ez is tévedés, hiszen ez az amerikai beállítottság már a Fed megalakulása után, az első világháborúban megszületett és kezdett izmosodni, természetesen a liberális demokrácia álcázófüstje alatt.

Vietnamban hatalmi játszma folyt. Bár - megint csak a közfelfogás szerint - a polgári demokrácia és a kommunizmus ideológiai háborúját vívták a délkelet-ázsiai országban, jobb, ha fenntartjuk a ideológiákkal szembeni gyanakvásunkat. A hatalom tiszta, jól értelmezhető, könnyen kezelhető fogalom, mindig és mindenütt ugyanazt jelenti társadalmi és politikai értelemben. Ez a viszonyrendszer adott esetben lehet jobb, vagy lehet rosszabb, a lényeg ugyanaz marad.

Amikor Orbán Viktor tusnádfürdői beszédében lezárta a magyar liberális állam történetét, hirtelen abban kezdtem reménykedni, hogy vége az izmusokról folytatott álbeszédnek és hamis illúziókeltésnek, másfelől pedig azonnal lehetett tudni, hogy most aztán kapunk majd a pofánkra. Azóta is megy a „rugózás” idehaza és külföl­dön is a tusnádfürdői beszéden. És sajnos csak mi érezzük úgy, hogy a dolog kezd már unalmassá válni, minden jel arra mutat ugyanis, hogy Washington még csak most lovalja bele magát igazán. Nagy műgonddal és nem kis költséggel építi ugyanis a nagy liberális világrendszert, ezt az egyébként meglehetősen primitív, de globálissá tágított hatalmi struktúrát. Most úgy értik, hogy Orbán ki akar ebből lépni, noha sokszor a tudtára hozták már, hogy nem lehet kilépni belőle. Többek között azért sem, mert ahhoz túl fontos helyen fekszik Magyarország, és túl sok ivóvízzel, valamint túl jó termőföldekkel és klímával rendelkezik.

A Wall Street Journal című amerikai lap legutóbb nyílt utasításoknak is felfogható útmutatásokat adott az Európai Unió vezetésének arra, hogy mit kellene tennie a magyarokkal. Megvonni tőlük a támogatásokat… Ha végignézünk az unió és az Európai Parlament vezetésén, ezen a sajátos detoxszakosztályon, mindenekelőtt Junckeren és Schulzon, ezeken az önálló akarattal és belátási képességgel sem rendelkező embereken, akkor biztosak lehetünk abban, hogy már megvannak a „skiccek” a pénz elvonására, most minden attól függ, hogy Orbán hajlandó-e retirálni vagy sem.

Ugye nem kell külön figyelmeztetni arra a Fidesz elitjét, benne a Washington-hű atlantista politikusokat sem, hogy egy visszalépés sokat rontana a kétharmados közvélemény hangulatán? Ez még akkor is igaz - sőt, annál inkább -, ha tudjuk, hogy a közember nem hatalomtechnikai megközelítésekben gondolkodik a liberalizmusról. Ő őszintén hitte a rendszerváltás előtt, hogy attól liberális egy ország, hogy oda utazhatnak a polgárai, ahová akarnak. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a liberalizmus a Szent Korona leköpését jelenti majd, és azt, hogy egy nyugdíjas meggyilkolását gyerekcsínynek, de maximum megélhetési bűnözésnek kell nevezni… Mindezek természetesen a lehető legmélyebb összefüggésben vannak a világuralom hatalomtechnikai kérdéseivel, de az utca emberét a primer hatások fogják meg. Ezért ma azt hiszi, hogy a liberális állam vége, megfejelve a munkaalapú társadalommal, a devianciák és az élősködés végét IS jelenti egyúttal.

Nem is olyan bűnös reménykedés ez egy sokat tapasztalt és még többet szenvedett nemzet részéről. Neki ezt jelentik az orbáni mondatok, és nem a diktatúra fenyegetését. Amúgy is tudják, a diktatúra azokhoz áll közelebb idehaza, akik most vadul hirdetik a liberalizmus fennenvalóságát. Fel-felröppen a balliberális médiában, hogy Magyarországon Amerika-ellenes hangulat van, és ez talán erősebb is ma már, mint volt egykoron a nagy népi, szovjetellenes érzület. Fene tudja, milyen és mekkora intellektuális ugráshoz lenne szükség arra, hogy a polgári kormány egyszer nyíltan beszéljen a globalizmus hatalomtechnikai kérdéseiről. Természetesen el lehet verni e mulasztás ügyében is a port a politikusokon, de kérdés, hogy eléggé felkészültek-e az emberek a teljesen nyílt beszédre. Nem ijed meg, nem esik-e pánikba például attól, ha megtudja, hogy a tusnádfürdői beszéd után nyilvánvalóan rajta vagyunk a „tonkini radaron”, még akkor is, ha a magyar diplomácia, már csak személyi összetételénél fogva is, biztosan mindent megtett a tengerentúlon a tusnádfürdői szavak tompítására. Bár magam - lesz, ami lesz alapon - a teljesen nyílt kommunikáció híve vagyok, belátom, hogy csak egy pszichéjében erős, identitásában megingathatatlan társadalom képes az igazán nagy információkat minden megrendülés nélkül fogadni. Úgyhogy ha „ki akarjuk vezetni” végre az életünkből a liberális államot, akkor azt az iskolánál, az oktatásnál kell kezdenünk. Mert ott dől el minden.