A munka filozófusai

Amikor a II. Internacionálé elhatározta, hogy 1890-től május 1-jén lesz a munka ünnepe, sokan azt hitték, hogy a gazdaság porondján a munka egyenlő eséllyel veszi fel a küzdelmet a tőkével. A pénz és az etikai fogalmak közt sokan keresték a harmóniát, s végül, a pénz funkcióinak részleges kikapcsolásával létrejött a szocializmus világa, az a felemás világ, amelyben egy boldogabb jövő hirdetése pártvonalon egyike lett a legjövedelmezőbb foglalkozásoknak. Az egészből csak a híg sör és a hideg virsli emléke maradt.

Moszkvában a Krím elfoglalása után a Vörös téren újra rendeztek ugyan központi ünnepséget, de immár semmi sem a régi, még a phenjani felvonulás sem. Krisztus nevelője, Munkás Szent József ugyanakkor nemigen nyerte meg a szíveket, bár 1935-től XII. Pius pápának köszönhetően e nap az övé is. Kommunista reminiszcenciák inkább vannak, s aligha csodálkozhatunk azon, hogy Berlinben a neuköllni lázongó ifjak antiimperialista, proletár és forradalmi napot tartanak, s arab és török társaikkal palesztin zászlók alatt – rajtuk szimbólumnak ott a sarló és a kalapács – Izrael- és Amerika-ellenes jelszavakkal vonulnak fel. (Ilyen jó performance-ról még álmodni sem mertek a Stasi ügynökei.) A szociáldemokraták érettségivel sem rendelkező kancellárjelöltje, Martin Schulz pedig azt mondja Lenin után szabadon: „Minden hatalmat nekem!”

Valószínűleg a szocializmus és a kommunizmus egzisztenciális varázsa a félértelmiségiek és az autodidakták számára az, hogy olyan korokban, amikor mindenki sír, hiányol valamit, és csodára vár, ők meglátják az esélyt, hogyan emelkedhetnek a társadalmi magaslatok legmagasabb polcaira. A szocialista elmélet kibontakozásakor a munkáskérdéssel szinte csak azok foglalkoztak úgymond tudományos alapon, akik a termelő munkában nem vettek részt.

Maga Rousseau, akit az új szociá­lis eszmék elindítójának nevezhetünk, még inaskorában otthagyta az órásmesterséget, hogy papnövendékségen, urasági inasságon és nevelőségen keresztül filozófussá váljon. (Megjegyzem, kiugrott papnövendék volt Sztálin, a múlt század legnagyobb autodidakta filozófusa is.) A képzettebb mozgalmi embereknek a bölcsészeti, teológiai és jogi tanulmányok szolgáltatták az alapot, hogy a kérdéshez hozzászólhassanak. Ilyen volt Schäffle, Liebknecht, Leroy-Beaulieu, Lavaley és maga Marx. Liebknecht és Lassalle klasszikus nyelvészeti, Leroy-Beaulieu művészettörténeti, Lavaley és Marx jogi babérokra pályázott, ám a többi szocialista apostol sorában előkelőbb szerepet játszottak – Lenin szavaival – a még csak emberszámba sem vehető kereskedők. Kereskedelmi utazó volt Fourier, akinek a falanszter rendszert (a lakótelepet) köszönhetjük, kereskedő volt Marx nagy ellenfele, Lassalle, és kereskedő volt egész élete folyamán maga Engels is – akinek A természet dialektikája című művét bibliaként forgatta Kádár –, és sokáig ezt a gyanús keresetet űzte az orosz forradalom célkitűzéseit a német kommunisták zászlajára kiíró Rosa Luxemburg. (Kereskedelmi levelezőnek készült Rákosi Mátyás is. Péter Gábornak pedig a bócherség és a nadrágszabászat is elég volt ahhoz, hogy az ÁVH altábornagyaként élet és halál ura legyen.)

A munkáskérdésben a hitelességet végül nem a tudomány, hanem az újságírás adta meg. Marx huszonnégy éves korában radikális, felforgató lapot szerkeszt, ugyanezt teszi Engels üres óráiban, hasonlóképpen Leroy-Beaulieu, aztán Louis Blanc és Bernstein: az utóbbiaknak más képesítésük világboldogításra nem is volt. A tulajdont lopásnak nevező Proudhon sem bírta sokáig a betűszedést, s huszonkét éves korában már a zsurnalizmussal kacérkodik: ő volt az egyetlen, aki tanait öreg korára visszavonta, azzal, hogy azokra csekély képzettsége ütötte rá a bélyeget.

Martin Schulz – akinek veretes mondásait élvezettel hallgathatjuk – sokban emlékeztet ezekre a félig-meddig autodidakta alapító atyákra. A „kis proletárnak” nevezett kancellárjelölt szerint, „ha sokáig jelen vagy Európában, minden disznót megismersz.” „A baloldal disznók gyülekezete” – mintha Csurkát idézné. Mint mondják, mélyen megveti a nagydoktorátussal rendelkező Angela Merkelt, s az is őt: éppen ezért mások bosszantására nap mint nap nagy élvezettel beszélnek egymással mobilon.

Önbizalma óriási. Amikor leszámolt a focihoz kötődő álmaival, s otthagyta a gimnáziumot, 19 évesen belépett a szociáldemokrata pártba. Már látta a karrierje előtt felderengő horizontot, könyvárusból egy kisváros jó svádájú, mondhatni, populista polgármestere lett, s 39 évesen, 1994-ben lett képviselő az európai parlamentben. Amikor már a parlament elnöke volt, egy, az európai klasszikusokról szóló könyv előszavának a megírására kérték fel. „Benne vagyok én is?” – kérdezte. Szóvivője pedig, amikor főnöke végzettségét firtatták, csak azt üzente a sajtónak, hogy az elnöki poszt betöltéséhez nincs szükség magasabb iskolai papírokra, és hogy George Washington sem rendelkezett megfelelő végzettséggel, sőt Abraham Lincoln sem. (Egyébként, ami a végzettséget illeti, nem Schulz lenne Németország első érettségivel sem rendelkező kancellárja, hiszen Hitler sem végezte el a középiskolát.)

S hogy okosan gondolkodó emberek mennyire blöffnek tekintették már a kezdet kezdetén a baloldaliságot, elég hivatkoznunk Kossuth Lajosra, aki 1851-ben, egy New York-i sajtókonferencián a londoni kommunisták forradalomra hívó falragaszait bolondos kifakadásoknak nevezte.