Vélemény és vita
A múltat be kell vallani
Csak a múlttal való őszinte szembenézés lehet az alapja a jelenben és a jövőben az őszinte, harmonikus román–magyar együttélésnek
Visszakerült a rejtélyes körülmények között bevakolt, a román hadsereg 1919-es budapesti bevonulására emlékeztető felirat a helyreállított bukaresti diadalívre, amelyet hétfőn avatott fel Gabriela Firea szociáldemokrata főpolgármester – jelentette tegnapelőtt a távirati iroda. Az 1922-ben emelt, huszonhét méter magas diadalívre azokat a településneveket vésték fel, ahol a román hadsereg dicsőséget szerzett az első világháborúban. A tizenkét településnév között szereplő Budapest feliratot a főpolgármesteri hivatal egy korábbi közleménye szerint 1953-ban a kommunisták vakolták be, vélhetően azért, mert akkor nem voltak büszkék a Magyar Tanácsköztársaság vörös hadserege felett aratott győzelemre. A román sajtóban azonban rendszeresen felüti fejét az a híresztelés, miszerint a román hadsereg budapesti bevonulásának emlékét a magyarok miatt kellett törölni, „mert a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) folyton hatalmon volt”, és a magyaroknak „nem tetszett” a felirat.
A bukaresti diadalív „igazi” avatója a holnapi katonai parádé lesz, és – két év szünet után – ismét áthaladhatnak alatta a román nemzeti ünnepen felvonuló fegyveres alakulatok. Mi, magyarok is jól tudjuk, hogy a románok legnagyobb nemzeti ünnepe december 1-je, amikor 1918-ban a gyulafehérvári román nagygyűlés résztvevői – az önrendelkezési jogukra hivatkozva, de ezt a jogot megvonva az őshonos magyarságtól és németségtől – kinyilvánították, hogy Erdély, a Körösök vidéke, Bánát és Máramaros – összesen huszonhat történelmi vármegye – csatlakozzon a Román Királysághoz. Ezt a határozatot másfél évvel később a trianoni békediktátum „törvényesítette”, majd az 1940 és 1944 közötti időszakot kivéve Erdély és a Partium azóta is Romániához tartozik. Ez épp olyan faktum, mint az, hogy az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozat kimondta: az új román állam az együtt élő népeknek teljes nemzeti szabadságot biztosít, lehetővé teszi, hogy oktatásukat, kultúrájukat, közigazgatásukat és igazságszolgáltatásukat az anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik által.
Azóta már kilencvennyolc év eltelt, a romániai magyarság túlélte a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali, egyaránt nacionalista, soviniszta diktatúrát, és huszonhét évvel a szörnyű Ceausescu-korszak vége után az a helyzet, amit Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a múlt héten Strasbourgban, az Európai Parlament kisebbségi munkacsoportjának ülésén elmondott: „Románia nem veszi komolyan sem saját törvényeit, sem a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeit, nem akarja elfogadni egyenjogú polgárokként a magyar embereket”.
A szinte mindenki számára nyilvánvaló valóságot egyedül a román állam hatóságai és nacionalista pártjai nem ismerik el, sőt cinikus módon azt várják és kérik a magyar önkormányzati vezetőktől, hogy együtt ünnepeljenek december 1-jén a románokkal. Több magyar vezető erre úgy reagált a napokban, hogy jövőre részt vennének a román nemzeti ünnep rendezvényein, ha lehetőséget kapnának a felszólalásra. Akkor ugyanis nagy nyilvánosság előtt elmondanák, hogy bár közel száz év eltelt Erdély és Románia egyesülése óta, de még mindig nem teljesültek azok az ígéretek, amelyeket a gyulafehérvári nyilatkozatban a nemzeti kisebbségeknek tettek.
Ceterum censeo, a múltat be kell vallani. Csak a múlttal való őszinte szembenézés lehet az alapja a jelenben és a jövőben az őszinte, harmonikus román–magyar együttélésnek. A bukaresti diadalíven pedig ismét be kellene vakolni a Budapest feliratot, inkább zarándokoljanak csak el szépen a gyulafehérvári Egyesülés Terme múzeum falán található emléktáblához, és emlékezzenek a sors különös kegyéből egy egész országot ajándékba kapó elődeik ígéreteire. És azt se feledjék: ebül szerzett ország ebül vész el.
A bukaresti diadalív „igazi” avatója a holnapi katonai parádé lesz, és – két év szünet után – ismét áthaladhatnak alatta a román nemzeti ünnepen felvonuló fegyveres alakulatok. Mi, magyarok is jól tudjuk, hogy a románok legnagyobb nemzeti ünnepe december 1-je, amikor 1918-ban a gyulafehérvári román nagygyűlés résztvevői – az önrendelkezési jogukra hivatkozva, de ezt a jogot megvonva az őshonos magyarságtól és németségtől – kinyilvánították, hogy Erdély, a Körösök vidéke, Bánát és Máramaros – összesen huszonhat történelmi vármegye – csatlakozzon a Román Királysághoz. Ezt a határozatot másfél évvel később a trianoni békediktátum „törvényesítette”, majd az 1940 és 1944 közötti időszakot kivéve Erdély és a Partium azóta is Romániához tartozik. Ez épp olyan faktum, mint az, hogy az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozat kimondta: az új román állam az együtt élő népeknek teljes nemzeti szabadságot biztosít, lehetővé teszi, hogy oktatásukat, kultúrájukat, közigazgatásukat és igazságszolgáltatásukat az anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik által.
Azóta már kilencvennyolc év eltelt, a romániai magyarság túlélte a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali, egyaránt nacionalista, soviniszta diktatúrát, és huszonhét évvel a szörnyű Ceausescu-korszak vége után az a helyzet, amit Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a múlt héten Strasbourgban, az Európai Parlament kisebbségi munkacsoportjának ülésén elmondott: „Románia nem veszi komolyan sem saját törvényeit, sem a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeit, nem akarja elfogadni egyenjogú polgárokként a magyar embereket”.
A szinte mindenki számára nyilvánvaló valóságot egyedül a román állam hatóságai és nacionalista pártjai nem ismerik el, sőt cinikus módon azt várják és kérik a magyar önkormányzati vezetőktől, hogy együtt ünnepeljenek december 1-jén a románokkal. Több magyar vezető erre úgy reagált a napokban, hogy jövőre részt vennének a román nemzeti ünnep rendezvényein, ha lehetőséget kapnának a felszólalásra. Akkor ugyanis nagy nyilvánosság előtt elmondanák, hogy bár közel száz év eltelt Erdély és Románia egyesülése óta, de még mindig nem teljesültek azok az ígéretek, amelyeket a gyulafehérvári nyilatkozatban a nemzeti kisebbségeknek tettek.
Ceterum censeo, a múltat be kell vallani. Csak a múlttal való őszinte szembenézés lehet az alapja a jelenben és a jövőben az őszinte, harmonikus román–magyar együttélésnek. A bukaresti diadalíven pedig ismét be kellene vakolni a Budapest feliratot, inkább zarándokoljanak csak el szépen a gyulafehérvári Egyesülés Terme múzeum falán található emléktáblához, és emlékezzenek a sors különös kegyéből egy egész országot ajándékba kapó elődeik ígéreteire. És azt se feledjék: ebül szerzett ország ebül vész el.