A mi portánk

Aki mondja, a román betörés idején nyugodtan szalonnázó erdélyi parasztember. És igaza van. Az ilyen bölcsességet pedig nem csak majd száz év múltával, hanem mindig meg kell fogadni. Lefordítani természetesen ma is lehet, akár gazdasági viszonyokra is. És ha megtesszük, rögtön a mezőgazdaságba ültessük át. És fogadjuk meg, hogy a magam portája a magam földjét jelenti. A „magamét eszem” pedig az itthon termelt élelmiszert.

Hogy a földhöz miért kell ragaszkodnunk, igen, így együtt az egész országnak, azt mondani sohasem felesleges. Ezt nem lehet soha elégszer ismételni, ezt sulykolni kell. Mert bizony egyesek hamar elfelejtik ennek a fontosságát, és nemcsak hajlamosak elfelejteni ezt az igazságot, hanem arra is erős késztetést éreznek, amúgy demokratikusan, hogy annak a lehetőségét is megteremtsék, hogy a magyar föld idegen kézbe kerüljön.

Szerencsére a termőföldet ma már a jó demokraták által sokat szidott, erős törvényi szabályozás védi, ezen a területen nem lesz soha szabad a gazda. Nem véletlenül beszélt tegnap Orbán Viktor miniszterelnök a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara országos küldöttgyűlésén arról, hogy magyar kézben lévő föld nélkül nem lehetne saját jövője Magyarországnak. A termőföld magyar kézben tartásával kapcsolatban nyomatékosította, hogy „Magyarország egyetlen más nemzetnek sem lesz az előkertje. A mi nemzeti egyszeregyünk úgy hangzik: ez a mi földünk, a mi munkánk, minket illet, és nekünk is kell, hogy hasznot hajtson.”

Különösen fontos ezt hangsúlyozni, ha tudjuk, hogy van olyan ország, ahol óvatos becslések szerint a termőföldek egyharmada–fele külföldiek kezében van. Ha pedig akadnak még kétkedők, akik vitatják ennek a természeti kincsnek, vagy ha jobban tetszik, gazdasági erőforrásnak az értékét, akkor érdeklődjenek a szomszédban az ukrán és a román tulajdonviszonyokról. Hátha megváltozik a véleményük a magyar termőföld védelmének fontosságáról, ha igaz választ kapnak. Abban, hogy az értékéről is más képet alkotnak, nem vagyok biztos, hiszen akik ki akarják árusítani, valószínűleg még egy homokszem árával is tökéletesen tisztában vannak. Itthon szerencsére a java termőföld a gazdáknál van, az utolsó állami földértékesítési programon több mint harmincezren nyertek, jó részük fiatal gazda. A befolyt mintegy 270 milliárd forintot az államadósság csökkentésére fordította a kormány. A gazdák, mert lehet nézni így is, az egész országnak segítettek, szerepük van abban is, hogy nyolcadik éve csökken az államadósság, és abban is, hogy a kamatkiadások jövőre várhatóan a GDP két százaléka alá csökkennek. Az így megmaradt pénzből pedig sok más egyébre, oktatásra, egészségügyre, béremelésre is jut.

Demszkyék kitiltották a traktorokat és velük együtt a gazdákat is a fővárosból, mert féltek tőlük. Istenem, mennyire ostobák voltak, jobban jártak volna, ha megértik őket. De a Demszky-szőrűek nem értik azt, amiről a miniszterelnök is beszélt, hogy „a magyar gazdaságnak három kincse van: a magyar emberek, a föld és a víz. Ezek védelme és gazdagítása a mindenkori kormány elsőrendű kötelessége”. Nem értik azt sem, miért baj az, ha „áll a bennszülött földműves, legyint, majd szomorúan elmegy Spanyolországba vendégmunkásként epret szedni”. Orbán Viktor megértette ezt, és annyit mondott róla: „Ez az, ami Magyarországon, legalábbis amíg én vagyok a miniszterelnök, nem fordulhat elő!” Na, ez az egyenes beszéd. És ha ezt értjük, akkor az itthon termelt élelmiszer fontosságáról nem is kell többet írni.