A mi diktatúránk

Tán szerencsések vagyunk mi, akik Romániában éltük át a mélységeit. Vagy mégsem. Szerencsések azért – bár ezt csak most mondom, amikor már megszabadultam tőle –, mert megtanított. Megismerni a félelmet és a rettegést, és értékelni a barátságot. A félelemtől és a rettegéstől persze szívesen eltekintettem volna, de a barátságtól nem. A kettőt viszont együtt osztották.

A diktatúrában sokat, nagyon sokat lehetett tanulni arról, hogy mivé változik, torzul az ember, ha sarokba szorítják, és arról, hogy a lelkeket megülő, széttaposó félelem milyen aljasságokra vesz rá olyanokat, akikről eszedbe sem jutna ilyen aljasságokat feltételezni. Hogy rólad, rólatok írta jelentéseit az, akit a barátodnak hittél, s amikor húsz évvel később erőt gyűjtesz ahhoz, hogy számon kérd, valahogy mindent megmagyaráz. A diktatúra így tanít belátásra is, és arra, hogy megértsd, a sötétség nem csak ellened irányul. Mindenkinek a lelkébe beeszi magát.

A diktatúra megtanított gyűlölni és szeretni is, és huszonöt év elteltével már csak a megbocsátást kell megtanulnunk. És be kell látnunk, a diktatúra vitathatatlan hozadéka az is, hogy megtanultuk, egyszer mégis csak véget ért. Egyszer mindig véget ér.

S persze a diktatúrában megtapasztalhattuk azt is, hogy a félelem és a konokság együtt néha hősöket szül, meg azt is, hogy a szavaknak valóban erejük van. Volt egy srác a városban, akinek megjelent egy regénye, áttételesen a Ceausescu-féle önkényuralomról szólt. Két hét után visszavonták a boltokból és az összes példányt bezúzták. Néhány kivételével, ezeket titokban kölcsön adtuk egymásnak, csupán egy-egy éjszakára, s olvastuk borzongva, hogy nézd, a mi történetünket írta meg ez a bátor. A srác persze eltűnt, azt beszélték, hogy a Szekuritátén nagyon megverték, s kedvenc kávézónkban egyre gyakrabban jelentek meg idegen emberek.

Másokat is bevittek a társaságból, aztán kiengedtek. Néhány hónap múlva aztán a srác újra felbukkant: meggörnyedt, húzta a lábát és nagyon megöregedett, állítólag a munkahelyéről is kirúgták. Addig jóformán a nevét sem tudtuk, de attól kezdve ő lett a kedvenc szerzőnk.

Sok évvel később egy budapesti antikváriumban véletlenül fedeztem fel a könyvet, a második lehettem, aki forgatta. Soha, de soha nem adtam volna örökbe senkinek. Hogy velem maradjon, és figyelmeztessen a tévedésemre, ha egyszer azt hinném, én már mindent megtanultam.