A magyar „árok” két oldala

Talán ki kellene mondani végre, hogy a szünet nélküli „árokásás”, az újságírók kettős ítélkezése, a folyamatos sárdobálás és hazudozás a szoclib és – ritkábban – a nemzetilib részéről nemcsak rengeteg energiát vesz el a közéleti munkásoktól, s szül állandó egzisztenciális félelmet az értelmiség soraiban, de lerombolja a hazai demokrácia minőségét, közönyössé teszi a választópolgárt, megutáltatja a politikát, és végső soron ellehetetleníti Magyarországot szövetségesei körében. Jogállami, pártalapú „váltógazdaság” ilyen körülmények között felér egy közepes földrengéssel. Mit lehetne tenni azért, hogy elviselhetővé váljon, a lassan kifejezetten életminőséget romboló verbális és virtuális agresszió?

Vegyük szemügyre a Trianon utáni időket, amikor a magyarság végre idegenek által nem diktált módon valósíthatta meg önmagát, saját országán belül. 1920 és 1927 között, amíg a „két ház” nem alakult újjá a Parlamentben, gyakorlatilag csaknem ugyanilyen színvonalon – valamivel szalonképesebben, arisztokratikusabban – vitázott egymással az ellenzék és a kormánypárt a nemzetgyűlésen belül és azon kívül, például a sajtóban, külföldön is. (lásd Szekfű Gyula Történetpolitikai tanulmányok 1924 című füzetének „panaszait” és a nemzetgyűlési jegyzőkönyvek beszólásait, védekezéseit.)

Amíg napjainkban egy képviselő vagy újságíró egzisztenciája attól függ, hogy pártja vezetőtestülete és annak globalista támogatói mennyire elégedettek működésével, vagyis politikai ellenlábasaik sárba rángatásával, az igazság figyelembe vétele nélkül, addig Magyarországon „nemzeti minimum” nem fog érvényesülni. Addig itt a mindenkori magyar ellenzék normális kritikai munkáját nem fogjuk megtapasztalni. A külföldről ismert elviselhető ellenzéki magatartás akkor kezdett formálódni itthon, a húszas évek végén, amikor szakemberekből, a vidék Magyarországából és – öreg meg nem öreg – arisztokratákból összeállt a felsőház. Nem pártérdekek, hanem országos és foglalkozási rétegérdekek mentén kezdődött a munka. A képviselőház által alkotott törvények alaposabb kidolgozása és kritikája által a felsőház mérsékelte a pártérdekek „kizárólagos uralmát”, ezzel félig be tudta temetni az árkokat a mindenkori kormánypárt és mindenkori ellenzéke között. A képviselőház és a felsőház a harmonikus együttműködésben volt érdekelt.

Modern demokráciánkban akkor remélhetünk minimális közös nemzeti alapállást, ha majd egy teljesen új felsőházban – 30-65 éves korú, kizárólag felsőfokú végzettségű – okosan gondolkodó, kiművelt emberek, együtt az alsóházi pártok elkötelezett tagjaival, dönthetnek Magyarország törvényeiről, pénzügyeiről, külügyéről, egyszóval jövőjéről, amely a magyarság – erősebb, tisztább, külföldön is rágalmak nélküli – egységéről szólhatna.