A lenini méreg

Az övtérségnek (az atlanti régióknak) elemi érdeke a potenciális vetélytárs, Oroszország hátrébb szorítása Kelet-Európától. Feltevésem, hogy ez a globális hatalmi-politikai játszma folyik most Ukrajnában.

Úgy vélem, akkor járunk el ésszerűen, ha e globális politikai küzdelem regionális és helyi, Kárpát-medencei hatását, várható következményeit is megvizsgáljuk. Történelmi tapasztalat – vérrel és könnyel megszenvedett –, szerencsés, ha egy kis nemzetállamtól, mint a magyar, egy túlerejű nagyhatalom távolabbra van, nem a határai mentén. Ergo, elemi érdekünk egy stabil, jövőképes Ukrajna Kelet-Közép-Európa és Oroszország között. Amint a többi népnek is Európa tektonikus övezetében, e frontier zónában. Másrészt érzékeljük, hogy a régióba beavatkozó külső erők, érdekek ránk nézve is veszélyes helyzetet teremthetnek, igen bizonytalan kimenetellel. Szűk az ösvény, amelyen járnunk kell az Ukrajna-politikánkban.
Lássuk, a nagy író, Alekszandr Szolzsenyicin hogyan gondolkodott, írt Ukrajnáról, az ukránok jövőjéről. Az első esszé 1990 nyarán született. Hogyan mentsük meg Oroszországot? Töprengések. „Én majdnem felerészben ukrán vagyok, és gyermekéveimben ukrán beszéd vett körül. A bús Belorussziában töltöttem frontharcos éveim nagyobb részét, és fájdalmasan megszerettem szomorú szegénységét és szelíd népét. Nem kívülállóként szólok hát sem az ukránokhoz, sem a beloruszokhoz, hanem mint egy közülük.” Aztán így folytatja a nagyoroszok, a kisoroszok (ukránok) és a fehéroroszok közös múltjáról: „Mi valamennyien a kincses Kijevből származunk, ahonnan Nesztor krónikája szerint »az orosz föld támada, s ahol a kereszténység fénye fölragyogott ránk« … Együtt vészeltük át a kommunisták korbácsos, agyonlövéses kollektivizálását – nem fűznek-e össze bennünket ezek a véres szenvedések? Hogyne osztoznánk abban a fájdalomban, amelyet Ukrajna a szovjethatalom halálos gyötrelmétől szenvedett! De honnét az az elvakult hév, mely az elevenbe vágva hasítaná le Ukrajnát? Olyan területeket is, amelyek nem tartoznak a régi ukrán területhez, úgymint Novorosszija, vagy a Krím, vagy a Donyec-medence, csaknem a Kaszpi-tengerig.”
„Ha az ukrán nép csakugyan külön akar válni, akkor senki ne merészelje erővel visszatartani. Ám nagyon sokszínű ez a hatalmas terület, és csak a helyi lakosság döntheti el szűkebb hazája, területe sorsát” – írta Szolzsenyicin 1990-ben, Ukrajna függetlenedését megelőzően. 1994-ben Vermontban született munkájában (Az „orosz kérdés” a XX. század végén) már az 1991. augusztusi „győzelem” utáni állapotokat ismerve vetette papírra: „Nem az a baj, hogy a Szovjetunió széthullott, ez elkerülhetetlen volt. A nagyon nagy baj – és még hosszú ideig tartó zűrzavar forrása – az, hogy automatikusan a hamis lenini határok mentén hullott szét, egész oroszok-lakta vidékeket szakítva el Oroszországtól. Alig néhány nap leforgása alatt 25 millió orosz etnikumú lakost vesztettünk, a teljes orosz lakosság 18 százalékát… Eltekintve most a gyorsan színt váltó ukrán kommunista vezérektől, még az ukrán nacionalisták is, akik a múltban oly kitartóan küzdöttek a kommunizmus ellen, és látszólag elátkozták Lenint, rögtön engedtek a csábításnak, és elfogadták mérgezett ajándékát, Ukrajna hamis, lenini határait. Ukrajna (amint Kazahsztán is) azonnal a hamis birodalmi útra lépett…”

A megértéshez tartozik: Bogdan Hmelnyickij (1595–1657) kozák hetman vezetésével a Dnyeper alsó folyásánál lakó kozákok a lengyelekkel szemben kivívták autonómiájukat, és szabadságuk megőrzéséért 1654-ben a perejaszlavi szerződésben az orosz cár védnöksége alá helyezték magukat. Az emiatt kirobbant orosz-lengyel háborút (1654-57) lezáró andruszovói békében a két hatalom megosztozott Ukrajna területén: a Dnyepertől keletre eső rész lett Oroszországé, míg a folyótól nyugatra fekvő Lengyelországé maradt. Hruscsov 1954-ben, a perejaszlavi szerződés háromszázadik évfordulóján „ajándékozta” a Krímet az Ukrán SZSZK-nak.

Szolzsenyicin 1990-ben azt javasolta, hogy minden nemzeti, gazdasági és kulturális problémát a keleti szláv népek egységes szövetségén belül oldjanak meg, mert igazolhatatlannak érezte, hogy államhatárokkal szabdaljanak szét sok millió baráti és családi köteléket. Az 1994-es írásában megismétli, hogy senki sem merészelheti erőszakkal visszatartani az ukrán népet, ha el akar különülni, csak maradéktalanul biztosítani kell a kisebbségek, így az oroszok jogait is. Meg kell kísérelni legalább a határok átjárhatóságát elérni, az orosz többségű területek számára pedig nemzeti fejlődésüket garantáló helyi önkormányzatot kell biztosítani.

„Tudatában van-e annak az ukrán közvélemény, milyen óriási kulturális feladat áll előttük?” – kérdezi.
(A lakosság 63 százaléka elsősorban oroszul beszél, jóllehet, az oroszok aránya mindössze 22 százalék.) Az ukrán nyelv emancipálása évtizedig tartó feladat – önmagában.

Szolzsenyicin 2008 nyarán meghalt. Hatalmas életműve körül (tisztelet a kivételnek) itthon hallgatás és sumákolás. Egyfelől tudatlanságból, másrészt nagyon is tudatosan, körmönfontan. A 20. század egyik legnagyobb és legtisztább írástudóját veszítettük el akkor.