A lengyel politikus

Lengyelország nullára veri az Orbán-kormányt – ez a címe az egyik anyagnak. A lényeg roppant egyszerű, a szerző azt akarja bebizonyítani, hogy bár a lengyel vezetés is keresztény-konzervatív, akárcsak Orbán Viktor és kormánya, de a lengyelek sokkal ügyesebbek, rátermettebbek mint Orbán, tehát nem a keresztény-konzervatív eszmékkel van baj, hanem konkrétan Orbánnal és környezetével.

Öt területen igyekszik a szerző meggyőzni bennünket arról, hogy a lengyelek mennyivel előbbre tartanak, mint mi, magyarok. Mezőgazdaság, Oroszország-politika, labdarúgás, oktatás, energia. Kissé önkényes válogatás, de állítólag mindegyikben „lezúznak” bennünket a barátaink. Nézzük például a mezőgazdaságot. A szerző szerint nálunk az a probléma, hogy elindultunk a birtokkoncentráció és a nagyüzemek irányába, a lengyelek viszont megtartották hagyományos farmergazdálkodásukat. Ezért most szárnyalnak. Mintha viccet olvasna az ember. Hát nem a Népszabadság mögött álló MSZP-s zöldbárók voltak azok, akik a szó szoros értelmében kifosztották a magyar parasztságot az 1990-es évek elején?! Nem ők teremtettek olyan felvásárlási és előfinanszírozási viszonyokat, amelyekkel minél több egyéni gazdálkodót vagy családi gazdaságot akartak tönkretenni, hogy aztán megszerezzék a földjeiket?! Ráadásul Ángyán Józsefre és modelljére is hivatkozik a szerző mint olyan termelési, gazdaságszervezési móduszra, amihez hasonlót követnek a lengyelek, ezért sikeresek.

Valójában a lengyel agrárium nem 2010 óta futott fel, sikere sokkal előbb kezdődött, és sok minden játszott szerepet benne. Az úgynevezett emberi tényező is. Krakkó vidékén már 1862-ben létrejött az a „malopolskai” gazdaszövetség, amihez hasonló nálunk csak jóval a rendszerváltozás után állt talpra Magosz néven. A lengyel termelők sok rossz tapasztalat után úgy gondolták, jobb, ha a maguk kezébe veszik a terménykereskedelmet. Így is lett. A szövetségnek az 1910-es évek legelejére már saját bankja volt.

Ugorjunk egy nagyot az időben, a második világháború után berendezkedő lengyel pártállami rendszer is kollektivizálni akarta a mezőgazdaságot, természetesen a szovjet elvtársak tanácsára. Több kísérlet történt, de a lengyel parasztság ellenállása kőkeménynek bizonyult. Megesett, hogy a gazdafeleségek állták el élő barikádként a földjeikre igyekvő szovhozos gépek útját. Mi, magyarok, a barátok is kaptunk egy leckét ebből az ellenállásból, a 2000-es évek elején a Samoobrona, vagyis a parasztpárt elnöke, Andrzej Lepper személyesen hegesztette oda a sínekhez a határállomáson a búzaszállító magyar vagonok kerekét, hogy ne tudjon bejutni az árakat letörő importgabona az országba.

Dél-lengyelországi gazdák mesélték, hogy többféle vitájuk is támadt a bevásárlóközpontokkal. Ilyenkor a lengyel gazdák egyszerűen behajtottak traktoraikkal a csarnok vásárlóterébe, beálltak a polcsorok közé. Megbénult az élet. Máskor pedig egyenesen a kirakaton keresztül mentek be a gépekkel. És a rendőrök? – kérdezi ilyenkor az ember. Ők nagyon kisfiúk ahhoz, hogy csak úgy odaálljanak a lengyel parasztok elé – hangzik a válasz.

Meg lehet nézni a Krakkó környéki vidéket, csoda az egész a stílusosan megépített házaival, rendezett kertjeivel és földjeivel. Ízlés és arány szinte mindenütt, kivagyiság szinte sehol. Önérzetes emberekről beszélünk, akiket rendkívül komolyan vesz a politika is. A lengyel állam illetékesei egyszer világossá tették a multik számára, hogy hamar bezárhatnak valamilyen „közegészségügyi ok miatt” a nagy bevásárlócsarnokok, ha csak argentin alma kerül a polcaikra, a lengyelt pedig mellőzik. Erre mondják: egészséges viszonyok, gazdag tradíciók, amelyek mélyen a történelemben gyökereznek. A gólt végül is nem Orbán Viktorék kapták, hanem a szocialista Németh Imréék és Benedek Fülöpék, akik azt hitték, hogy a zöldbárós nagyüzemeikkel majd sokra mennek…

A Népszabadság szerzője ésszerűnek és átgondoltnak tartja Varsó oroszpolitikáját. Valójában ezt sohasem az ésszerűség, hanem az érzelmek, mindenekelőtt a felfokozott nemzeti érzések táplálták zsigeri szinten. A lengyel–orosz konfliktus több száz évre és fordulatokban gazdag múltra tekinthet vissza. Ez hevesebb és drámaibb, mint a magyar–román viszony. Ezt nekünk, magyaroknak értenünk kell, ahogy a barát érti a barátot. Ahogy ők is értik, hogy mit jelent, ha egy kis nép a nagyhatalmak malomkerekei közé szorul. Mint már annyiszor történelme folyamán.

A szerző téved, ez a barátság nem szenved csorbát, még akkor sem, ha nem lesz lengyel küldöttség a hét végi, március 15-i ünnepségeinken. Nem a lengyel társadalom elhatárolódását, a barátságunk végét látni emögött, sokkal inkább Brüsszel vagy Washington sugalmait. És különben is, lesz itt küldöttség, ha nem is állami szervezésben. A két ország barátsága amúgy is kikerült időről időre az állami dimenziókból. Kádár János mindenekelőtt a forradalom támogatása, majd a Szolidaritás miatt haragudott rájuk, Gyurcsány Ferenc pedig azért, mert akadékoskodtak a lisszaboni szerződéssel, és makacsul feszegették a katyni vérengzés titkait. Ez még Gyurcsány putyinos korszaka volt…

A magyar baloldalnak mindig is gyanúsak voltak a lengyelek, még a lengyel elvtársaik is! Hidegség, távolságtartás jellemezte például a nyolcvanas éveket, no meg a „lusta lengyelek” című hamis legenda építgetése, amelyben a Népszabadságnak is részt kellett vennie a nyolcvanas években mint pártlapnak. De egy több mint ezeréves barátságnak az ilyesmit simán ki kell bírnia, különben nem is barátság az ilyen. Aztán úgy is helyreáll minden.

Sőt! Egyes információk szerint szinte egyedüliként az idegen államok közül, a lengyelek foglalkoztak kormányzati szinten a 2006-os budapesti rendőri erőszakkal. Amikor az Európai Unió azt sem akarja elismerni, hogy az megtörtént egyáltalán… Gólt kaptunk? Igen, valamiben tényleg gólt kaptunk, valamiben tényleg jobbak. Abban, hogy ott a politikusok is lengyelek. Elsősorban lengyelek, aztán politikusok. Furcsa? Ezt egy lengyel baloldali képviselő mondta nekem még 1993-ban.