Vélemény és vita
A lélegeztetőgép-elv
A demokrácia nem olcsó mulatság. Ezt tudnia kell az ellenzéknek is. De még mindig olcsóbb, mint a diktatúra!
A töredezett, egymással perlekedő, a személyes sértődéseket teherként önmagán cipelő balliberális politikai pártok gyülekezete és az átalakulóban lévő Jobbik is álszent módon nyilatkozik a demokrácia költségeiről.
Amikor a kormányzat tart konzultációt, igyekszik megkérdezni az embereket fontos kérdésekről, akkor hangos kritikával élnek. Irányított, túl sok pénzbe kerül, ezt az összeget fordíthatnánk az oktatásra vagy egészségügyre - harsogják; és közös platformra állnak a DK-sok, a szocialisták és a tagság nélküli liberális médiapártok is a Jobbikkal. És persze fel-feldörren a baloldali populizmus gyöngyszeme is: kiszámolják, mennyi lélegeztetőgépet lehetne ebből vásárolni. Aztán - mindennek ellentmondva - számon kérik a kabineten az emberek véleményére kíváncsi kormányzást. A Jobbik közben megtartja a saját nemzeti konzultációját, amelyről a párt vezetői nyilatkoznak úgy, hogy nem költségvetési pénzekből, hanem a mozgalom büdzséjéből költenek minderre. Mintha a párt pénze nem a költségvetésből származna…
Ugyanez a baloldali populizmusba hajló és álszent retorika jellemzi a kötelező kvótákról tartandó népszavazáshoz való hozzáállást is. Túl sokba kerül - mondják a baloldali pártok, liberális közírók, értelmiségiek (?), megmondóemberek és ebben az esetben a Jobbik is. Az utóbbi úgy véli, hogy költséghatékonyabb lenne, ha egyszerűen az alkotmányba foglalná a parlament. (Bár, ha meg ezt tennék, vélhetően a Jobbik is, de a baloldal egészen biztosan diktatúrát kiáltana megint Európa-szerte.) Ráadásul a Jobbik folyamatosan a közvetlen köztársaságielnök-választást szorgalmazza, ami dicséretes lehet ugyan a demokrácia közvetlenné tétele szempontjából, de azt elfelejti, hogy bizony ez is jó sok milliárdba kerülne.
A szocialista párt azt is felvetette, hogy jóval olcsóbb lenne, ha a kötelező kvótákról szóló népszavazást egyszerre tartanák az általa kezdeményezett három referendummal. Mivel erre a kormánypárt nem volt hajlandó (de miért is lett volna, ha ez ellentmond a politikai verseny logikájának?), ezért ismét huhogtak egyet, hogy így túl sok pénzt költünk el. Végül a kétmilliós bérplafon ügyében nem sikerült összegyűjteni a kétszázezer aláírást; a vasárnapi boltzárral kapcsolatban a kormány meghajolt a nép fogyasztói akarata előtt; az állami földek eladásának korlátozásáról szóló kezdeményezéssel pedig még mindig nem érték el a kellő társadalmi támogatottságot. Hogy is lehetne így egyszerre, egy napon, egy lapon népszavazást tartani? Legutóbb, a gyakorlatilag társadalmi támogatottság nélküli PM-es Karácsony Gergely emlegette fel a közös balliberális előválasztási procedúrát, amelybe a Jobbikon kívül minden ellenzéki pártot, mozgalmat és civilszervezetet várnak. Ez ugyan idegen a magyar politikai kultúrától, de van benne logika (legalábbis az összefogni eddig képtelen balliberális oldal számára), és mindenképpen demokratikus jellege van, de erre is költeni kell.
Nem is keveset! Az előzetes számítások szerint legalább egymilliárd forint lenne a számla, amit Karácsony szerint az előválasztásra regisztráló magánszemélyek önszántukból fizetnének ki. Így ez nem terhelné a pártok, sem az állam költségvetését. Szép ötlet, fantasztikus idea, mégis: el tudjuk képzeli, hogy az előválasztásokban részt vevő aspiránsok, illetve pártok – miközben egymással versengenek a regisztrált szavazók előtt – csupán a magánszemélyek által befizetett pénzeket használnák fel? Ugye, ennyire nem vagyunk naivak?
A demokrácia nem olcsó mulatság. Ezt tudnia kell az ellenzéknek is. De még mindig olcsóbb, mint a diktatúra! Mindamellett álszent az a politikai támadás az ellenzék részéről, amikor a költségek miatt szapulja a kormányzat azon törekvéseit, amelyek a demokráciát közvetlenebbé tehetik, miközben a saját, hasonló programjai esetében elfelejti megemlíteni, hogy bizony azokat is az állampolgárok zsebéből származó pénzekből tudja csak nagyobbrészt fedezni.
Amikor a kormányzat tart konzultációt, igyekszik megkérdezni az embereket fontos kérdésekről, akkor hangos kritikával élnek. Irányított, túl sok pénzbe kerül, ezt az összeget fordíthatnánk az oktatásra vagy egészségügyre - harsogják; és közös platformra állnak a DK-sok, a szocialisták és a tagság nélküli liberális médiapártok is a Jobbikkal. És persze fel-feldörren a baloldali populizmus gyöngyszeme is: kiszámolják, mennyi lélegeztetőgépet lehetne ebből vásárolni. Aztán - mindennek ellentmondva - számon kérik a kabineten az emberek véleményére kíváncsi kormányzást. A Jobbik közben megtartja a saját nemzeti konzultációját, amelyről a párt vezetői nyilatkoznak úgy, hogy nem költségvetési pénzekből, hanem a mozgalom büdzséjéből költenek minderre. Mintha a párt pénze nem a költségvetésből származna…
Ugyanez a baloldali populizmusba hajló és álszent retorika jellemzi a kötelező kvótákról tartandó népszavazáshoz való hozzáállást is. Túl sokba kerül - mondják a baloldali pártok, liberális közírók, értelmiségiek (?), megmondóemberek és ebben az esetben a Jobbik is. Az utóbbi úgy véli, hogy költséghatékonyabb lenne, ha egyszerűen az alkotmányba foglalná a parlament. (Bár, ha meg ezt tennék, vélhetően a Jobbik is, de a baloldal egészen biztosan diktatúrát kiáltana megint Európa-szerte.) Ráadásul a Jobbik folyamatosan a közvetlen köztársaságielnök-választást szorgalmazza, ami dicséretes lehet ugyan a demokrácia közvetlenné tétele szempontjából, de azt elfelejti, hogy bizony ez is jó sok milliárdba kerülne.
A szocialista párt azt is felvetette, hogy jóval olcsóbb lenne, ha a kötelező kvótákról szóló népszavazást egyszerre tartanák az általa kezdeményezett három referendummal. Mivel erre a kormánypárt nem volt hajlandó (de miért is lett volna, ha ez ellentmond a politikai verseny logikájának?), ezért ismét huhogtak egyet, hogy így túl sok pénzt költünk el. Végül a kétmilliós bérplafon ügyében nem sikerült összegyűjteni a kétszázezer aláírást; a vasárnapi boltzárral kapcsolatban a kormány meghajolt a nép fogyasztói akarata előtt; az állami földek eladásának korlátozásáról szóló kezdeményezéssel pedig még mindig nem érték el a kellő társadalmi támogatottságot. Hogy is lehetne így egyszerre, egy napon, egy lapon népszavazást tartani? Legutóbb, a gyakorlatilag társadalmi támogatottság nélküli PM-es Karácsony Gergely emlegette fel a közös balliberális előválasztási procedúrát, amelybe a Jobbikon kívül minden ellenzéki pártot, mozgalmat és civilszervezetet várnak. Ez ugyan idegen a magyar politikai kultúrától, de van benne logika (legalábbis az összefogni eddig képtelen balliberális oldal számára), és mindenképpen demokratikus jellege van, de erre is költeni kell.
Nem is keveset! Az előzetes számítások szerint legalább egymilliárd forint lenne a számla, amit Karácsony szerint az előválasztásra regisztráló magánszemélyek önszántukból fizetnének ki. Így ez nem terhelné a pártok, sem az állam költségvetését. Szép ötlet, fantasztikus idea, mégis: el tudjuk képzeli, hogy az előválasztásokban részt vevő aspiránsok, illetve pártok – miközben egymással versengenek a regisztrált szavazók előtt – csupán a magánszemélyek által befizetett pénzeket használnák fel? Ugye, ennyire nem vagyunk naivak?
A demokrácia nem olcsó mulatság. Ezt tudnia kell az ellenzéknek is. De még mindig olcsóbb, mint a diktatúra! Mindamellett álszent az a politikai támadás az ellenzék részéről, amikor a költségek miatt szapulja a kormányzat azon törekvéseit, amelyek a demokráciát közvetlenebbé tehetik, miközben a saját, hasonló programjai esetében elfelejti megemlíteni, hogy bizony azokat is az állampolgárok zsebéből származó pénzekből tudja csak nagyobbrészt fedezni.