A közösségek védelmében

Francis Fukuyama írta a Szovjetunió összeomlása után, hogy az emberi történelemnek vége, mert elérkezett a legtökéletesebb rendszer, a nyugati típusú liberális demokrácia uralma. Ami persze nem azt akarta akkor sem jelenteni, hogy már nem történik semmi, és azóta ő is átfogalmazta több akkori kijelentését, de napjainkban is sokan tekintenek lineárisan az emberi történelemre, mintha az egy végpont felé haladna. Ez pedig nem lehet más, mint a globalizáció győzelme és az egységesült liberális, demokratikus emberiség, ami a legnagyobb szabadságot adja minden egyénnek. Sokan úgy gondolják, a kisebb közösségek, köztük a nemzetek elvesztették funkciójukat és a harcot az egyén és a globális világ ellenében. Úgy tűnik, mintha sokak fejében a globalizáció és az individualizáció együtt járó, egymást erősítő folyamatok lennének, és nem kevesen tűzik zászlajukra egyszerre az egyént és az egységes, uniformizált emberiséget, hirdetve egy „szép új világ” ígéretét. Azonban ezek egymással ellentétes irányú erők, és csakis azért tűnhet úgy, hogy egy irányban hatnak, mert a „köztük” lévő emberi közösségeket támadják: az individualizmus és az egyén imádata alulról haladva bontja le a kisebb struktúrákat (pl. család), míg a globális egységesülés a világszintű méret alatti struktúrákat kezdi ki és olvasztja magába felülről (nemzetek). Mivel a két jelszó által fedett folyamatok nem férnek meg egymással, hol az egyiket, hol a másikat használják: ki tudatlanságból, ki számításból fordít köpönyegén az egyén és az emberiség hívószavát váltogatva.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az emberi történelem alapkövei mindig is a közösségek voltak: szűkebb és tágabb család, törzs, nemzet. Napjainkban a két folyamat túlzott térnyerése kikezdi a közösségek több ezer éves szerepét: az egyén mindenek fölé helyezése és az uniformizált, egyesült emberiség ideája figyelmen kívül hagyja, hogy az ember társas kapcsolatai és közösségek segítségével éri el kiteljesedést.

Sokan tekintenek úgy a globalizációra, mintha az már megnyerte volna a csatát, és győzelme elhozna egy „fejlettebb” állapotot, a nemzetek és egyéb közösségek pedig idejétmúlt struktúrák lennének. Ez azonban szerintem egyszerűen a lineáris marxista történelemszemlélet átgyúrása, ami szerint az emberiség folyamatosan fejlődve majd elér egy tökéletes aranykorba. Mindegy, hogy ez a proletár világforradalom vagy a globális liberális állam, a lényeg ugyanaz: hirdetői azt gondolják, hogy egyedül az általuk képviselt „izmus” hozhatja majd el ezt a „gyönyörű jövőt”.

Ugyanakkor feltételezzük egy pillanatra, hogy a globalizáció valóban győzedelmeskedett, és már csak idő kérdése, hogy az egész világ egybeforrjon a nyugati liberális normák zászlaja alatt. Mi lehet a folyamat teljes beteljesülése az emberiségnél kisebb közösségek eltűnése után? A globalizációs folyamat és az individualizmus erősödése egyszerre zajlik a világban, és végül egymással „kerülnek szembe”. Mi történik, ha végül az individualizmus szétfeszíti a „nagy egységet”, vagy fordítva: a globalizáció elnyeli az egyén különállását és ugyanolyan emberek ugyanazt gondolva szinte kollektívaként élnek majd? Mindkét lehetőség disztópiákba illő rémtörténetet eredményezhet. Ha az individualizmus hatására atomjaira hullik a közösségek rendszere, akkor vajon minden kezdődik elölről, vagy egy közösségek nélküli „anarchia” alakul ki, ahol az egyének gazdasági érdekein és akaratán kívül nem létezik többé semmi?

De ha nem is megyünk ilyen messzire, hanem csak feltételezzük, hogy a liberalizmus győzelmet arat az egész világon, akkor mi garantálja azt, hogy nem a minden „izmusban” jelen lévő szélsőségek fogják uralni az egész emberiséget a politikai korrektség álcájába bújtatott diktatúrában?

Csakis megfelelően működő, többszintes közösségi háló tudja egyensúlyban tartani a társadalmat, és szerencsére mind a nemzeti (aminek kiváltására még nincs alternatíva, és talán soha nem is lesz), mind a közösségi gondolat reneszánszát hozta az új évezred, így még van remény arra, hogy a globalizáció és az individualizáció értékeit élvezhessük, de elkerüljük a számunkra legártalmasabb következményeiket.