A közösség szikrája

A szegény pára beszélni sem nagyon tudott már, annyi nyomot hagyott rajta a mindennapi nyomor, az elhanyagoltság, no meg az alkohol. Csak morgott valamit a szakálla mögött, és hevesen gesztikulált hozzá, szájában az utcáról fölszedett fél cigarettával, úgy kért tüzet. Kapott. Alig egy perccel korábban ugyanez a csapos volt, aki keményen ráförmedt a hajléktalanra, amikor a kocsmaajtó felé imbolygott. Te ugyan oda be nem mész! – mordult a szerencsétlenre úgy, hogy egy arra hajlamos társaságból bizonyára egyszerre három önjelölt jogvédő ugrott volna a megalázott védelmére. Igaz, a háromból tüzet feltehetőleg egy sem adott volna neki, és az italozóhelyre is csak akkor követelték volna a beengedését, ha ők maguk nem terveznek huzamosabb ideig ott tartózkodni – állapítottam meg magamban.

A régi, vidéki társadalmakban a hajléktalanság ismeretlen volt. A falu közössége egyszerűen nem engedte, hogy valaki akkora nyomorban éljen, mint dicsőséges kapitalista demokráciánk urbanizált társadalmában; még a koldusnak vagy a falu bolondjának is megvolt a maga funkciója. Nem jutott mindenkinek egyforma hely a közösségben, de valamilyen mindenkinek járt. Házikója a kéregetőknek is volt, és a sok szempontból valóban kizsákmányoló uradalmi rendszerben is meghúzhatta magát a csűrben a félkommencióból is kiöregedett cseléd. S ami ennél főbb, embernek tekintették azt is, aki eme struktúra legalsó polcain foglalt helyet, még a periférián, félig párhuzamos társadalomban élő gombászó cigányokat is. Az együttélés organikus rendje, ha nem is volt mindig idilli, de működött. S bár az egyéni mozgástereket ma már sokszor elképzelhetetlen módon korlátozták ezek a keretek, de az emberek – és nem intézmények – alkotta „szociális háló”, amely feladatleírások helyett a keresztényi irgalmon vagy az emberi együttérzésen alapult, mindig felkarolta az elesettet, még ha a huszadik századi emberi jogokat nem is vette figyelembe.

Az azóta kiépült nagy állami ellátórendszerek közfeladatot látnak el, ahol az intézményi lét és a permanens forráshiány háttérbe szorítja ugyan az emberi tényezőt – ugyanakkor valamilyen alapellátást mégis ad a rászorulónak, ha az hajlandó kérni és elfogadni azt.

Ezt a tökéletlen, de még mindig működő rendszert támadják szereptévesztésben lévő jogvédők. Gyakran létező hiányosságokra mutatnak rá, máskor viszont olyan hajmeresztő követelésekkel állnak elő, amelyek már a szociális uszítás kategóriáját súrolják: olyan életszínvonal és szolgáltatások biztosításával, amelyet az ország jelentős része keserves munkával próbál fenntartani, ingyenes és feltétel nélküli lakhatással, munka nélkül adott jövedelemmel hozakodnak elő. Eközben néhányuk – az emberi méltóságra hivatkozva – hevesen tiltakozik minden ellen, ami a jelen helyzetben ténylegesen megvalósítható. Ha például egy szociális munkás túl erőteljesen kísérné a melegedőbe a hajléktalant, az szerintük jobban sérti az illető jogait, mintha hagynák megfagyni az utcán a saját döntése alapján. Ha nincs biztonsági szolgálat a szállón, akkor az a baj, hogy az ellátottak egymástól lopnak, ha van, akkor meg az, hogy megalázó módon bűnözőnek nézik őket.

Az említett szociális katasztrófaturistáknál sokkal méltányolhatóbb volt az egyébként szintén liberális indíttatású Szabadfogas mozgalom működése, amelynek résztvevői az utcákra kihelyezett fogasokon gyűjtötték a meleg ruhákat a didergőknek a tél idején, később pedig étellel is megkísérelték ugyanezt. A lelkesedés szalmalángja azonban természetszerűleg kihunyt, így valódi megoldást ez sem hozott, nem is hozhatott.

Ugyanis a hajléktalansággal járó legnagyobb tehertétel a sehová sem tartozás, és a totális elszigetelődés a társadalomtól, továbbá az ennek nyomán fellépő kölcsönös bizalmatlanság és félelem az ismeretlen másiktól, a kiszámíthatatlantól. A belvárosi pultos és a hajléktalan furcsa szimbiózisában ugyanakkor két, egymást ismerő ember viszonya jelent meg – aszimmetrikus, de stabil viszony, szerepekkel, keretekkel, szabályokkal. Az egymásért való felelősségvállalás csírája – mondhatni, egy közösségé.