A korona visszatér

A Szent Korona kálváriájának utolsó stációja negyven évvel ezelőtt ért véget, amikor a magyar koronázási ékszereket szállító amerikai Air Force Two (az elnöki kettes számú különgép) 1978. január 5-én késő este leszállt Ferihegyen, és másnap délután az Országház kupolacsarnokában az amerikai küldöttséget vezető Cyrus Vance külügyminiszter ünnepélyes keretek között átadta őket Apró Antalnak, az Országgyű­lés akkori elnökének. Persze csak formálisan neki, a diplomáciai protokoll szerint a Rákosit és Kádárt egyaránt kiszolgáló, hétpróbás kommunista funkcionáriusnak – és jobb híján, mert az MSZMP KB első titkárának, az elnyomó rezsim tényleges urának a washingtoni adminisztráció képviselője mégsem adhatta át. James Earl Carter elnök valójában – mint azt a két kormány 1977. december 16-i hivatalos közös közleménye is tartalmazta – valójában Magyarország népének (!) adta vissza Szent István koronáját és a koronázási ékszereket, amelyek a második világháború befejezése óta az Amerikai Egyesült Államok őrize­tében voltak. A szovjet csapatok elől 1945 márciusában nyugatra menekített Szent Korona majdnem harminchárom évi távollét után tért haza, s hosszú évekig múzeumi (kiállítási) tárgy lett, mígnem az első Orbán-kormány alatt, 2000. ja­nuár elsején átszállították méltó, vélhetőleg végleges helyére, a Parlament kupolacsarnokába. Koronánk a 2011 húsvétján elfogadott új alaptörvényünkbe is bekerült, mint amely – történeti alkotmányunk vívmányaival együtt – „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”.

Helyénvaló hát méltó módon megemlékezni a hazatérés negyvenedik évfordulójáról, s az is indokolt, hogy a Szent Korona és a magyar királyi koronázási jelvények megismertetése, a nemzet tudatának és közjogi hagyományainak erősítése végett egész éves eseménysorozatot szervez a kormány az érintett egyházakkal együtt. De amikor joggal örülünk, hogy négy évtized óta ismét a miénk legszentebb nemzeti ereklyénk, egy percre gondoljunk azokra is, akiknek kiemelkedő szerepük volt abban, hogy visszakapjuk. Három hívő baptista baráti szövetsége volt a kovász, ami megérlelte és sikerre vitte az ügyet, ketten közülük még élnek. Első helyen James „Jimmy” Cartert, az Amerikai Egyesült Államok harminckilencedik elnökét említsük meg, aki 1977. januári hivatalba lépésétől fogva gondolkozott az 1953 tavasza óta Amerikában őrzött magyar nemzeti kincsek visszaszolgáltatásának gondolatával. A döntés nem volt könnyű, mert bár a budapesti kormányzat korábban többször is hivatalosan visszakérte a Szent Koronát, a Moszkvából kézi vezérléssel irányított kommunista kormánynak visszaadni a magyar államiságot jelképező legbecsesebb ereklyét gyakorlatilag egyet jelentett a Kádár-rezsim legitimitásának elismerésével. Ám a Moszkva és Washington között előrehaladó enyhülési folyamat (détente) és a helsinki záróokmány 1975-ös aláírása – amely kimondta az államok szuverén egyenjogúságának tiszteletben tartását, a területi sérthetetlenséget, a viták békés rendezésének és a belügyekbe való be nem avatkozás elvét, az emberi jogok tiszteletben tartását, a népek önrendelkezési jogát – kedvező feltételt teremtett az amerikai–magyar kétoldalú kapcsolatok normalizálásához.

Carter elnök döntését megkönnyítették amerikai és magyar baptisták, már csak azért is, mert a tavaly ősszel 94. életévébe lépett exelnök maga is hívő baptista, aki szülőfalujában, a Georgia állambeli Plainsben vasárnapi iskolai hitoktató volt, s aki szoros baráti viszonyt ápolt a világhírű baptista evangélistával, a ma már századik évében járó Billy Grahammel. Amikor hazai és amerikai magyar baptisták – elsősorban Haraszti Sándor orvos-misszionárius, az Amerikai Magyar Baptista Szövetség vezetője – kitartó munkával 1977-ben kieszközölték Graham magyarországi meghívását, ő magyar barátai kívánságára személyesen kérte Carter elnök pozitív döntését a korona visszaszolgáltatását és a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megadását illetően. Az elnök azt felelte neki, hogy mindkét kérést jóindulattal fogja kezelni, és hamarosan döntést hoz. Haraszti kezdeményezésére Billy Graham 1977 szeptemberében látogatott Magyarországra, s ez volt az első alkalom, hogy az istentagadó kommunizmust gyakran bíráló amerikai evangélista szocialista országban prédikálhatott. A nagy sikerű történelmi látogatás befejezése után két nappal írta alá Carter elnök a magyar korona visszaszolgáltatásáról szóló rendeletét, amit pár hét múlva az ENSZ ülésszakán közölt Vance külügyminiszter magyar kollégájával.

A baptista főszereplők mellett közvetve a katolikus egyház is elősegítette a korona hazahozatalát. Miután az ezt kérlelhetetlenül ellenző Mindszenty bíboros, hercegprímás 1975-ben ausztriai száműzetésében elhunyt, VI. Pál pápa Lékai László személyében ismét esztergomi érseket nevezett ki, akinek a személyéhez az amerikaiak nagy reményeket fűztek. A magyar kommunista kormányzat és a katolikus egyház viszonyának további javulását ígérte Kádár 1977. júniusi vatikáni látogatása is. Végső soron azonban valószínűleg az amerikai elnök új külpolitikai doktrínája volt a döntő tényező, ugyanis Carter a hidegháborús szembenállás helyett enyhülést szorgalmazott a szocialista tábor fellazítása végett. A szovjetekkel szembeni geostratégiai játszmában a két leglazább téglát – Magyarországot és Lengyelországot – próbálta kibontani a szovjet tömb falából, s ebben fontos gesztus, egyben tudatos akció volt a korona visszaadása, mégpedig úgy, hogy egyfelől ne Kádár vegye át, sőt ott se legyen az ünnepélyes átadáson, másfelől a nemzeti ereklyét elvileg bárki bármikor megtekinthesse.

Az akció amerikai és magyar szempontból is sikeres volt negyven éve, és még inkább hosszabb távon, mert a Szent Koronát őrző nemzeti múzeumi terem igazi zarándokhellyé vált, az ékszereket 1978 elejétől a rendszerváltozásig milliók nézték és csodálták meg. Ez a tömeges élmény is hozzájárult a nemzeti önérzet és öntudat megerősödéséhez, végső soron a demokratikus rendszerváltozás lelki, szellemi előkészítéséhez. Mert a mi koronánk nemcsak különlegesen értékes művészettörténeti kincs, nem is csupán a régi királyság jelképe, hanem a magyar nép legdrágább történeti ereklyéje, nemzeti identitásunknak és öntudatunknak – a magyar nyelv mellett – legfőbb forrása, ma is élő és ható szimbóluma.