A konzumálás foglyai

Kíváncsi leszek, az idén vajon megismétlik-e a kereskedelmi marketing nagymesterei, koronázatlan királyai, oktatófilmbe illő tudorai a tavalyi húzásukat, amikor már tavasszal megnyitották a karácsonyi vásárt néhány nyugati és tengerentúli nagyvárosban, mert ezzel a szlogennel, erre hivatkozva, ebben a díszletben több szükségtelen marhaságot, porfogót, drága kacatot, dzsidzsa-bidzsát, bóvlit lehet rásózni az emberekre egyes helyeken. A nagy bejelentés, illetve a megnyitó után azonban nem jöttek újabb jelentések arról, hogy milyen üzleti sikerrel járt az előre hozott advent, vagy mekkora bevételt produkáltak a karácsonyi díszbe öltöztetett nyári elárusítóhelyek, strandidőben, fürdőruhában, úszógumival, strandpapucsban.

Ennek az üzletpolitikának azonban mindenképp kiemelt helye van a legextrémebb kereskedelmi marketingfogások között, sőt, jómagam akár Darwin-díjra is szívesen jelölném a kitalálókat. Örök szobrot és emlékművet nekik az emberi bunkóság, kapzsiság és bárdolatlanság panteonjában! Mert persze jó üzletnek tűnhet ez az illetékesek fejében, de attól még hamisítatlan, kapitális marhaság.

Sokkal elgondolkodtatóbb azonban mindaz, ami a nyugati és tengerentúli nagyvárosokból, de innen, tőlünk, Közép-Európából és a Kárpát-medencéből nézve is a világ túlsó felének tűnő Koreá(k)ban  történik. Nagy, és gyakorlatilag feneketlen az az árok, amelyben a távoli, és éppen ezért marginálisnak tűnő helyek, és az ott zajló események időnként elsüllyednek. Kelet-Ázsia?! Ha már a térképen nincs, és nem találjuk, akkor vajon hol is lehet az?

Habár mi is megírtuk, a közvéleményben szinte észrevétlenül múlt el – „múlt ki” – az év végi hírözönben, hogy a déli országrészben működő Koreai Keresztény Tanács, amely civilszervezetként eddig minden évben egy hatalmas, acélkonstrukcióra építendő „karácsonyfát” állított a két állam határára, az ismét kiéleződő feszültségek miatt, tavaly mégis letett erről a tervéről. Sőt még attól is tartottak, hogy Észak-Korea esetleg attól sem riadna vissza, hogy szétlője a határ közelében lévő létesítményt.

No jó, de mégis, hát kit bosszanthat fel annyira egy karácsonyfa, hogy katonai erővel essen neki? A civilszervezet azonban bejelentette, hogy az acéltorony újbóli felépítésének terve „félreértéseket okozott, amelyek új feszültségeket szülhetnek a két Korea, a konzervatív és a haladó csoportok és a helyi lakosok között”, ezért ők maguk döntöttek úgy, hogy lemondanak a tervükről, annak ellenére is, hogy a dél-koreai védelmi minisztérium kiadta a megfelelő engedélyeket. Az északi rezsimről pedig sok mindent el lehet mondani, és ebben a sorban az, hogy vallásellenes, csak egy tényező a számtalan közül, hiszen legalább ennyire életellenes is.

A dél-koreai keresztények tehát attól tartottak, hogy a hivatalosan ateis­ta Észak-Korea vezetése provokációnak, az ellene irányuló pszichológiai hadviselés részének tekinti majd a díszes, kivilágított acéltornyot. Amiben persze van is némi igazság, hiszen a húsz méter magas, a két ország határtól a déli oldalon mintegy három kilométernyire, egy dombon felállított „karácsonyfát” a határ menti észak-koreai falvakból és városokból is jól láthatják. Azok, a diktatúrának kiszolgáltatott szerencsétlenek, akiket – provokáció ide vagy oda – ezekben a napokban csupán a gondolataink kerestek fel, de így is reménykedhettünk abban, hogy eljön még az az idő, amikor ők is szabadon ünnepelhetnek.

Csak ne váljanak olyan konzum­idiótákká, akiket strandidőben is be lehet csábítani az üzletekbe a karácsonyi vásár szlogenjeivel. Mert az már annak a bizonyos lónak a másik oldalán is messze túlmutatna…