A kommunikáció: felelősség!

Viszont olyasvalami, amit bizonyosan el lehet rontani. Akkor pedig kiszámíthatatlan hatása is lehet.

Baj azóta van vele, amióta tudománnyá vált. Akkora lett a jelentősége, hogy a főiskolai tanulmányok során diplomás kommunikátorrá lehet válni. Azóta vált igazán nagy értékké az információ. Véget ért az a korszak, amikor az emberek egyszerűen csak beszélnek egymással. Elmondják, amit tudnak, meghallgatják a másikat, aki szintén tud valamit. Egyszóval megbeszélik a dolgokat. Olyasmit tesznek, ami az ember legtermészetesebb sajátja.

Éppúgy, mint a kifinomult emberi mozgás. Mert ez is közlekedés, de a gondolataink, érzelmeink, vagyis a tudatunk világában.

Persze, ha tudományt csinálunk belőle, máris eltérünk a dolog ösztönös lényegétől. Azonnal felmerül, ha tudunk valamit, elmondjuk-e, vagy inkább elhallgassuk? Ha elmondjuk, vajon mikor tegyük ezt? Ha megtesszük, beszéljünk-e világosan, vagy inkább homályosan, félreérthetően? Mi kezdjük-e, vagy várjuk ki, amíg a másik nyilatkozik? Kérjünk-e cserébe bármit is, ha valamit elmondunk? Ha nem szemtől szembe beszélünk, milyen eszközöket válasszunk? Hogyan válasszuk ki a legcélszerűbb módszert, hogy azok halljanak meg minket, akikhez szólni akarunk? Hogyan alkalmazkodjunk a közönségünk tájékozottságához, vagy tájékozatlanságához? Hogyan legyünk hitelesek? Miként érjük el a „captatio benevolentiae”-t, a jóindulat megnyerését? Vagy mit tegyünk, ha akár így, akár úgy félreértettek bennünket? Elfogadjuk-e a presztízsvesztést, vagy tartsunk ki – akár mindhalálig? Ha minket ér sérelem, hogyan cáfoljunk? Mekkora legyen az ingerküszöb? Mikor jobb hallgatni, és mikor kell beszélni?

Hosszabban is folytathatnánk, de talán ennyiből is látszik, hogy bőven van alkalom a hibázásra. Olyan művészet a kommunikáció, amit ugyan lehet tanulni és tanítani, de tehetség nélkül csak diplomát lehet szerezni belőle. A zene nyelvén sem lehet tehetség nélkül megszólítani a közönséget.

Egy rosszul előadott gondolat, terv vagy törvénytervezet megértése nagy munkát igényel. Ilyenkor mindenünnen azt halljuk, a kormány rosszul kommunikál. Csak azok vélik érteni, akik bíznak benne, és el sem tudják képzelni a közlések félremagyarázott változatát. Azok viszont, akik amúgy tájékozatlanok, vagy már rosszhiszeműekké tétettek, vevők a félremagyarázásra. (Ismert a mondás: „messziről jött embernek minden vicc új”).

Nézzünk is néhány esetet a közelmúltból:
Adja magát az első: az internetadó! Már maga a név is hamis. Viszont szíven talált mindenkit, aki lélekben már szinte kizárólag ebben a virtuális világban él. Itt találja meg az igazi énjét, a követendő példákat, a barátait. A közösségi oldalak itt toborozzák számára a kombinatorika törvényei szerint exponenciálisan növekvő, rekordmennyiségű ismerőst. Jobb esetben innen szerzi ismereteit a világról, persze, ha nem vigyáz, félre is vezethetik. Itt magyarázhatnak el neki bármit, amit aztán esetleg kritika nélkül el is fogad. Az érzelmeit is felkorbácsolhatják.

Aztán kitör a rettenet, hogy ezt a „kíberlétet” valaki el akarja venni! És rögtön elindul a riadólánc, hogy ezt a galádságot Neelie Kroes örömére uniós zászlókat lengetve megakadályozzák. Régen gyűltek össze egy tüntetésre ennyien.

Pedig amit a kormány valójában gondolt, az valami egészen más volt. Ő a telekommunikációs cégek hatalmasra növekedett forgalmából adódó jelentős profit országhatárunkon belül tartására szerette volna megnövelni e cégek egyébként is létező úgynevezett „telekommunikációs adóját”. Mivel pedig a kormány adópolitikája a munkajövedelmek helyett a fogyasztásra helyezte át a hangsúlyt, itt most kénytelen-kelletlen az egyes előfizetők gigabájtban mért forgalmát kellett alapul venni. Nem azért, hogy az előfizetőket adóztassák, hanem azért, hogy a cégek adóját meg lehessen határozni.

Ennek elmondására a kormány csak az indulatok kitörése után tett kísérletet, de akkor már ez senkit sem érdekelt. Akkor azt is elmondta, hogy az ország teljes internetellátását szeretné megvalósítani, és ez nagyjából száznyolcvanmilliárd forintba kerülne. Ehhez szerette volna felhasználni a felső korláttal kivetendő adóból kikalkulált kb. tízmilliárd nagyságrendű bevételt. Mindennek tetejében csak a kormányt egyébként is értő médiaközösségnek beszélt (Hír Tv, Echo Tv).

Végül nem maradt más út, a miniszterelnök a Magyar Rádióban visszalépett.
Most aztán előteremthetjük az internetfejlesztésre az így kieső pénzt is, mert azt a cégek majd külföldre viszik. De a kormány fejleszteni fog, így aztán a külföldre vitt profit is növekedni fog.

Keressünk egy másik példát: szóljunk most rövidebben a szociális ellátások rendszerének átalakításáról is.
A Hír Tv (de mások is) így kezdte az erről szóló tájékoztatást a hírösszefoglalókban:
„Jövőre a rendszeres szociális segély, az óvodáztatási és lakásfenntartási segély is megszűnik, de a rászorulók nem maradnak támogatás nélkül, új címen juthatnak hozzá a támogatáshoz. A jövőben pedig az önkormányzatok döntik el, hogy ki és mennyi segélyt kap. A pénzt a településeknek kell kigazdálkodniuk.”
Ez a közlés ezzel a drámai kezdéssel azonnal mindent elront, amit ugyan a további rész enyhít, de ez már nem igazán segít. Ráadásul az utolsó két mondat igazán jogosan kelt bizonytalanságot az eddigi ellátottakban.

Ezután Czibere Károly államtitkár utólag – és ez fontos – többször is megpróbálta elmondani, kifejteni, hogy az átalakítás nem a híradás szerint történik. Hiszen lényeges, hogy ez a változás az ellátottak számára semmi bizonytalansággal nem jár. Ahol pedig – néhány esetben – a jelentős iparűzésiadó-bevétellel rendelkező önkormányzat biztosítja az ellátást, ott is egy felülről nyitott összegű állami forrás jelent szükség esetén garanciát az ellátásra.

Tipikus melléfogás volt az újabb (szó szerint) „magánnyugdíjpénztárakat” érintő tervezett megszüntetés „kommunikációja” is. Itt az ügyetlen tájékoztatás a tudatlanság talaján keltett rémületet. A terv ugyanis nem az önkéntes, hanem a még megmaradt állami magánnyugdíjpénztárakat érinti. Közülük is csak azokat, ahol a befizetések lényegében csak a működésre elegendők, így a tagok befektetése veszélyben forog. Ez a legfontosabb információ.

Egyedül a már említett Hír Tv nyugdíjszakértő vendége szolgált szakszerű felvilágosítással ebben a kérdésben: elmagyarázta, hogy a kötelező állami magánnyugdíjpénztárak az állami nyugdíjrendszer „alrendszerét” képezik. Ide került átutalásra az állami nyugdíjjárulék központilag beszedett összegének egy része, mégpedig abból a célból, hogy azt a pénztár piaci alapon befektesse és kamatoztassa.

Tehát valójában nem történik más, csak a nyugdíjvagyont visszahelyezik az állami főnyugdíjrendszerbe az alrendszerből. Ha pedig lenne ekkor a tagok járulékrészének nettó hozama, azt éppúgy, mint korábban, ezúttal is kifizetnék számukra. Arra sem emlékeztettek sehol sem, hogy a korábbi esetben, ha a befektetésen veszteség keletkezett, azt az állam mindig kipótolta.

A felháborodott és tudatlan tagok azt gondolják, hogy a magánnyug­díjpénztárba befolyó pénzük olyan, mint egy takarékbetét, amelynek összegét bármikor felvehetnék.

Jogi tájékozatlanság miatt nem tudják, hogy a befizetések tényleges összegét a nyugdíjrendszer nem betétként kezeli, hanem járulék jelleggel fizet majd nekik nyugdíjat utána. Nem ismerik a szolidaritás elvét.
Ha valaki sok-sok éven keresztül élvezi a nyugdíjas életet, esetleg még többet is visszakaphat, mint amennyit aktív éveiben befizetett. De arról szó sincs, hogy a befizetett járulék teljes összegét – mint egy bankbetétet – bárki is a saját vagyonaként kezelhetné. Ha ezt tudnák, nem vezethetnék félre őket azzal, hogy az állam az ő pénzvagyonukat „lenyúlja”.

Felmerülnek fontos kérdések: miért is nem számol a kormány ezzel a tájékozatlansággal? És vajon ki a felelős ezért a tájékozatlanságért? Véleményem szerint óriási kommunikációs hiba történt ebben az esetben is!

És sok további esetet lehetne még említeni, mert a kormány rendkívüli aktivitással dolgozik. Sok mindent átalakít. Úgy gondolom, talán már lassíthatna is.

A magyar lakosságnak pedig szokatlan mindez, ez a rendkívüli aktivitás, az átalakítások.
Ha valami – akár a rossz is! – változatlan, akkor bízik. Nincsenek aggályai. De ha megváltozik valami – bizalmatlanság ébred.

Akik pedig a hatalomra áhítoznak, rögtön készek és ügyes negatív kommunikációval szítják az elégedetlenséget és a kormányellenességet.

Nincs ez így rendben!