A karmester új, a nóta régi

Ami történt a francia politikában, az annyira megújulás, mint az MSZP szinte menetrend szerinti újjászületése: a retorika új kort ígér, de mindig hamar kiderül, hogy a régi emberekre építve nem lehet a „múltat végképp eltörölni”.

Macron úgy tesz, mintha az emberek mind aranyhalak lennének, és nem emlékeznének arra, hogy ő és kormánya tagjai is mind politikai szereplők már egy ideje. Az állítólagos „progresszív centrizmus” pedig igazából egy hősi antifasiszta egységfront leplébe öltöztetett, eliten belüli puccs, amelyben eddigi másodvonalbeli, főleg baloldali figurák lépték le a népszerűtlen, valóban sikertelen korábbi vezetőket és pártstruktúrát. De a névváltás nem jelent politikai váltást. Ne várjunk lehetetlent Macrontól, mert ő is csak „környezete gyermeke”. Szocialista gazdasági miniszterből nem lesz egy csapásra bal- és jobboldaltól semleges, a politikát kívülről szemlélő „homo novus”, bármennyire is ezt akarja elhitetni Macron kampánystábja és a francia média egy jelentős része.

Az „antifasiszta egységfront” pedig akár egy majmot is megválasztana, ha ezzel megakadályozza Le Pen győzelmét, nemhogy a jó marketinggel rendelkező Macront, aki, bár lázadó tinit játszik, azért mégiscsak az eddigi politikai elit gyermeke.

Ugyanakkor az En Marche koalíciós partnere, a Modem (Demokrata Mozgalom) párt szinte teljesen elhagyja a kormányt, állítólag Macron nyomására. Valószínűleg nem volt vállalható, hogy ennyire nem tudták elleplezni eddigi botrányaikat, és az elnök inkább megszabadult tőlük. A Modem azonban annyira részesülni akar a hatalomból, hogy ezt is elnézi, és továbbra is támogatásáról biztosítja az új kormányzatot. „Édes gyermekeivel”, azaz saját pártja tagjaival azonban nem ilyen szőrösszívű az új elnök: Richard Ferrand területfejlesztési minisztert – szinte Kádár Jánost idéző felfelé buktatással – frakcióvezetővé tette, Muriel Pénicaud pedig munkaügyi miniszter lehet, hiába zajlik ügyészi vizsgálat a korábban általa irányított Business France állami ügynökség ellen.

A jobboldal kettészakadása szintén intő jel: látha­tóan vannak, akik szeretnének odaférni a húsosfazékhoz, annak ellenére, hogy nem a befutóra fogadtak. Az újonnan létrejövő jobboldali Macron rajongói klub tagjai arról beszélnek, hogy nem a kormány utasítására, de azzal együttműködésben akarnak dolgozni, ugyanakkor ellenzéki csoportként regisztrálnak, mert így több bizottsági helyet kaphatnak. Értsük tehát a lényeget: lesz egy ellenzéki, jobboldali csoport, amely legrosszabb esetben is csak tartózkodni fog, annak ellenére, hogy a választók nem erre adtak neki felhatalmazást. Már rebesgetik is, hogy a magát „konstruktívnak” nevező jobboldali Geréb-alakulat akár miniszteri posztot is kaphat a kormányban.

Sokan akarnak részei lenni az „új” francia elitnek, és akár a választók kárára is összeborulnak és kart karba öltve menetelnek előre Macron szavára, csak hogy részesüljenek a hatalomból. Amíg a francia elnök el tudja hitetni a kegyeit keresőkkel, hogy rajta keresztül vezet az út az új politikai elitbe, addig szinte arra vezeti követőit, amerre csak akarja. A francia elnök páncélján ugyanakkor már látszanak repedések, mert aki teljesen makulátlannak hirdeti magát, azt már az első foltok is megcáfolják, főleg, ha ügyészi vizsgálatok formájában jelentkeznek. A nemzetgyűlésben a választók véleménye éppen nem sokakat érdekel a nagy helyezkedés közben, a legtöbb képviselőt az érdekli, lesz-e helye a „zenekarban”.