A jövő számvetése

Lassan már hungarikummá válik, hogy a következő évi büdzsét már az év közepén elfogadja a Ház, így mindenki úgy mehet el a nyári vakációra, hogy ismeri a jövő év főbb gazdasági terveit, keretszámait, kilátásait. Fiatalok és idősebbek, egyedülállók és gyermekes családok, pályát választó vagy változtató, vállalkozást alapító és fejlesztő, jobb munkát, új lehetőséget kereső, lakásépítést, -vásárlást fontolgató honfitársaink egyaránt már most elkezdhetnek tervezni és kalkulálni a jövő évre. A tervezhető jövő felértékelődik mai világunkban, amikor szinte már minden bizonytalanná és kiszámíthatatlanná vált, s egyre kevesebb a biztos (vagy annak látszó) pont.

Természetesen nem csupán az fontos, hogy milyen korán készül el az ország költségvetése, hanem inkább az, milyen gazdasági és társadalmi célokat, pénzügyi előirányzatokat, számokat tartalmaz, és azok milyen viszonyban vannak egyfelől a vágyakkal és szükségletekkel, másfelől a belső lehetőségekkel és a külső, világpiaci folyamatokkal. Amikor június közepén Varga Mihály pénzügyminiszter benyújtotta a törvény tervezetét, azt mondta, annak középpontjában a biztonságos növekedés áll, a négy fő cél az ország biztonságának megőrzése, a dinamikus gazdasági növekedés fenntartása, a családok támogatása és a teljes foglalkoztatottság elérése. A tegnap törvényerőre emelt makroszámok nyelvén ez azt jelenti, hogy 2019-ben a célul kitűzött 4,1 százalékos növekedés eredményeként a bruttó hazai termék (GDP) megközelíti a negyvennégyezermilliárd forintot, az infláció 2,7 százalék körül lesz, a hiány a GDP 1,8 százalékára csökken, és folytatódik az államadósság mérséklődése is.

Az átlagembernek ezek a számok nyilván nem sokat jelentenek, de ha azt idézzük a költségvetésből, hogy folytatódnak az adócsökkentések, a bér- és nyugdíjemelések, hogy a családok támogatására, kedvezményeire minden eddiginél több pénz – mintegy kétezermilliárd forint, a 2010-es összeg duplája – jut, hogy tovább bővül a foglalkoztatás és a fogyasztás, hogy többet fordítanak egészségügyre, oktatásra, kultúrára, nem utolsósorban a közbiztonságra és a honvédelemre, akkor a legtöbb ember bizakodhat abban, hogy jövőre jobb lesz az élete, mint az idén.

Persze nincs olyan költségvetés, amely mindenkinek az óhaját, igényét kielégítené. Petőfi óta tudjuk, hogy „ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”, akkor mondhatjuk, hogy „itt van már a Ká­naán”. Ettől még messze vagyunk, de még távolabb attól, amit a költségvetési vitában az áprilisi súlyos választási vereségtől frusztrált és józan eszüket elvesztő ellenzéki politikusok összehordtak. A Valóság nagybácsi által faképnél hagyott szocialista Gurmai Zita például azt találta mondani, hogy a Fidesz-kormány „lerabolta a családokat”, és most ismét cserben hagyja őket; a csak ostoba monológra képes párbeszédes Tordai Bence pedig arról fecsegett, hogy ez a költségvetés semmivel nem foglalkozik, ami a társadalomnak fontos, de mindennel, „ami a saját zsebre megy”. Persze, a parlamentáris demokráciákban szokásos szereposztás és gyakorlat szerint az ellenzék nem szokta támogatni a kormány költségvetési javaslatát. Nem is ez várható a mai magyar ellenzékiektől, csak annyi, hogy – mivel jobbat nem tudnak! – elismerjék: az adott körülmények között ez egy elfogadható, megvalósítható költségvetés, amire lehet és érdemes egyéni és közös célokat, terveket alapozni.