A hit pajzsa

Pál apostol az efézusbeliekhez írt levelében részletesen felsorolja az Isten fegyverzetét, melynek felöltésével a keresztények ellenállhatnak az ördög minden mesterkedésének: ezek közé tartozik „a hit pajzsa”, amelyet felvéve kiolthatják „a gonosznak minden tüzes nyilát”, továbbá az üdvösség sisakja és a Lélek kardja, amely az Isten beszéde. A Hit pajzsa – latinul Parma fidei – kitüntetést 2002 óta a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából ítélik oda minden esztendőben azoknak az élő egyházi személyeknek, akik a kommunista diktatúra alatt is hűségesek maradtak hitükhöz, hazájukhoz, magyarságukhoz.

A díjat szombaton tizennegyedszer adták át, ezúttal Györgydeák Márton, a Budapest-Felső-krisztinavárosi Keresztelő Szent János Plébánia plébánosa, pápai káplán vette át Mádl Dalma asszonytól. A hetvenhárom éves, ötven éve felszentelt pap is tagja volt a Regnum Marianum katolikus ifjúsági mozgalomnak, amelyet a kommunista pártállam illegálisnak tekintett, és hol burkoltan, hol nyíltan üldözött. Mint a Hit pajzsával 2002-ben elsőként kitüntetett Bolberitz Pál, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának professzora laudációjában elmondta, a „regnumi atyák”, köztük Györgydeák Márton, összesen hetvenkét évet töltöttek börtönben azért, mert nem voltak hajlandók lemondani az ifjúság katolikus neveléséről. Jelmondatuk ez volt: Vagy így, vagy sehogy!

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját a polgári, nemzeti, konzervatív többségű magyar parlament tizenöt évvel ezelőtt hozott határozata szerint minden év február 25-én tartják országszerte, arra emlékezve és emlékeztetve, hogy Kovács Béla nemzetgyűlési képviselőt, a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947-ben ezen a napon tartóztatták le és hurcolták el pesti lakásáról – szovjetellenes fegyveres terrorista tevékenység és kémkedés hamis vádjával – magas rangú szovjet állambiztonsági tisztek, és csak kilenc év után engedték szabadon. Ezzel a tragikus eseménnyel a legtöbb magyar ember számára nyilvánvalóvá vált, hogy a náci megszállást és diktatúrát a bolsevik megszállás és diktatúra váltotta fel, Magyarország szovjet gyarmatosítása a végső szakaszába lépett. Az erőszakos szovjet beavatkozást követően három hónappal a Moszkvából kézi vezérléssel irányított és minden lehetséges eszközzel támogatott magyarországi kommunisták piszkos puccsal kikényszerítették Nagy Ferenc miniszterelnök lemondását és Varga Béla nemzetgyűlési elnök Nyugatra menekülését is.

„Az ellenállás nem csak a parlament padjaiból, de nem is csak fegyverrel lehetséges. Ne becsüljétek le az áldozat értékét! Ha meg kell lenni, a pincebörtönökből folytatjuk, amit elkezdtünk. A föld alatt termést hozó erők működnek” – mondta a letartóztatása előtt Kovács Béla barátainak, akik arra próbálták rávenni, hogy meneküljön Nyugatra. Azon a hatvannyolc évvel ezelőtti sötét téli napon itt maradt, másként nem tehetett. Persze nem ő volt az első, még kevésbé az utolsó a kommunizmus áldozatainak végeláthatatlanul hosszú sorában. Egyes, mértékadó becslések világviszonylatban mintegy százmillióra teszik a kommunista diktatúrák halálos áldozatainak számát, Kelet-Közép-Európában a számuk eléri az egymilliót. Ennyien vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban vagy kegyetlen kivégzés által. Jóval többre tehető azonban azok száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és/vagy lelkileg nyomorított meg. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, akit megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek; mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől.

A kommunista rendszer ellenségei között „kitüntetett” helyen voltak a keresztény egyházak és papok, felekezetre való tekintet nélkül. Ahogy a Hit pajzsát három éve átvett Katona István, az Emmausz Katolikus Karizmatikus Közösség lelki vezetője mondta, több mint ötszázan szenvedtek üldöztetést Magyarországon a katolikus papok közül a kommunizmus évei alatt. Ennek ellenére „az egyház él, diktatúrák jönnek és mennek, de az egyház marad, és minden diktatúra után még nagyobb fénnyel és megújulással lép elénk”.

Tudjuk, a vallás- és egyházüldözés nem az utóbbi hetven évben kezdődött. Már a „nagynak” nevezett francia forradalom elején az őrült „filozófusok” és politikai kalandorok egyszerre támadták meg a tulajdont, a törvényeket és a vallást, kifosztották és tönkretették az egyházat, s ennek érdekében – Edmund Burke szavaival – „nem haboztak romba dönteni az egész országot”. Majd jött a francia forradalmat istenítő, ateista-materialista Marx, aki a vallást a nép ópiumának nevezte, s a marxizmust továbbfejlesztő és gyakorlatba átültető bolsevikok hatalomátvételük pillanatától kezdve az orosz ortodox egyházat tartották a fő likvidálandó társadalmi erőnek. Nem csoda, hogy a magyarországi kommunisták is – Rákositól Kádárig – a marxista-leninista „új vallás” győzelmét a keresztény vallás és egyház lelki megtörésével és fizikai felszámolásával remélte elérni.

Ez azonban negyvenévi diktatúra alatt sem sikerült, mert felülről mindig elhívattak és elküldettek olyan papok, akik hűségesek maradtak hitükhöz – ha kellett, mindhalálig! Hétköznapi hősökként tették a dolgukat, emberek maradtak az embertelenségben, megőrizték és továbbadták a reményt a reménytelenségben.