„A haza minden előtt!”

A szuverenitásukat megőrizni kívánó európai társadalmak e kontinens földjében gyökereznek, és történelmi meghatározottságuk folytán egészen a közelmúltig a keresztyén kultúrát tekintették a közös jövő, azaz a jelenleg huszonnyolc tagország részvételével működő Európai Unió alapjának.

Mindig voltak és lesznek olyan törekvések, amelyek erőszakkal igyekeznek megváltoztatni az Európában meghonosodott társadalmi-hatalmi struktúrákat. Elég visszatekinteni a tatár vagy a török invázióra, Európa népeinek egymással szembeni háborúira, számba venni az Iszlám Állam jelenleg is zajló próbálkozásait. Az sem újdonság, hogy az önmagát leplezni kívánó erőszak mindig megtalálja hivatkozási alapját, és hatalmi törekvéseit etnikai, faji vagy éppen vallási köntösbe öltözteti.

A múlt században végigszenvedett világháborúk megtanították az Európai Unió alapítóit arra, hogy a kontinens békéjét csakis az itt élő nemzetek összefogására alapítva lehet megőrizni. Hála ennek a felismerésnek, felépült az „Európa Ház”, amelyben eredményesen működhetnek a közös érdekeket képviselő intézmények. A korábban nagyhatalmi pozícióban lévő alapító országok azonban egy idő elteltével nem kis mohósággal, gyorsított ütemben úgy kezdték bővíteni az unió építményét, hogy közben elhanyagolták a bővítéssel járó értelemszerű feladatokat. Helyette az utóbb fölvett tagokkal kialakítandó együttműködést segítő intézményi fejlesztések helyett a globalizáció jegyében rövid idő alatt bekebelezték a kelet-közép-európai piacokat.

A jelen állapotot összegezve Európa civil polgárainak nagy része nyilvánvalóan felrója az unió vezetőinek, hogy a bővítést követően a gazdaságaik céljait szolgáló, sokszor egyirányú érdekeltségük javára súlyosan elhanyagolták az unió generáltatarozását. David Cameron, Angela Merkel és – Magyarország szerencséjére – Orbán Viktor felismerték és egyre hangsúlyosabban sürgetik a berozsdásodott, önmagát fékező uniós intézményrendszer azonnali reformját.

És most itt a legújabb figyelmeztető jel, az újkori népvándorlás, amely világosan megmutatja, hogy az „Európa Ház” kapupántjai tönkrementek, és a kívülről érkező gazdasági és politikai nyomásnak már nem tudnak ellenállni.

Ha végigvesszük az előzményeket, kiderül, hogy a mai helyzet nem a vakvéletlen műve, hanem a 2008 körül nyilvánvalóvá vált, és azóta is zajló folyamatok logikus következménye:

– Az uniós vezetés képtelen volt előre jelezni, majd megállítani az Egyesült Államokból indult pénzügyi cunamit. Európa országainak gazdasági helyzete megingott és azóta is labilis.

– Az unió felelős vezetői szemet hunytak, illetve falaztak a hamis pénzügyi adatokat szolgáltató görög és magyar kormányoknak. Nem vették figyelembe a valóságot a kozmetikázott számok mögött, ennek következtében Görögország ma is csőd közeli állapotba került, ami kiállítja a bizonyítványt az unió pénzügyőreinek alkalmatlanságáról.

– Az unió ugyancsak tehetetlen az ukrán–orosz katonai válsággal szemben, ezért kénytelen igénybe venni a kétes értékű amerikai segítséget, amelynek árát később fogjuk megfizetni.

Az i-re a pontot az idén a tömeges bevándorlás tette fel. Ezek után ne csodálkozzon senki, ha Európa polgárainak tömegei gondolják úgy, hogy az általuk fenntartott uniós intézményrendszer és annak vezetői fölött eljárt az idő. Az Európai Parlamentben és az Európai Bizottságban pártideológiai viták folynak a tényleges problémák kezelése helyett, nem ritka a szuverén tagországok belügyeibe történő nyílt beavatkozás. Az unió ezzel van elfoglalva, miközben a világban az események felgyorsultak, és a történésekre a válaszokat azonnal, mégpedig széleskörű szakmai felkészültség alapján kellene megadni. Mondjuk ki: az események kihívásaira az Európai Parlament képtelen adekvát módon reagálni!

Az EP-ben ülő hétszáznál is több képviselő (tisztelet a kivételnek) az őket delegáló pártideológiák foglya, és mintha képtelen lenne fölfogni a brüsszeli irodák falain kívüli valóságot. A többség közönséges megélhetési politikus, aki meg van győződve róla, hogy pártcsaládja kötelező izmusának szajkózása menlevelet ad számára a választókkal szembeni politikusi és emberi felelősség alól.

Az EU jelenleg regnáló legfőbb vezetői, Martin Schulz és Jean-Claude Juncker szereptévesztése mára már olyan súlyos károkat okoz, amelyek akár az unió széteséséhez is vezethetnek. A kontinenst érintő eseményekre hiteles és gyors válaszokat jelenleg csakis a miniszterelnökökből álló Európa Tanács lenne képes megfogalmazni.

A legnagyobb veszély jelenleg nyilvánvalóan a migráció. De vajon a gazdasági bevándorlók és a valóban háborús üldözöttek miért indultak el a hazájukból?

Történelmi tény, hogy a nyugat-európai nagyhatalmak főszereplői voltak Afrika és Ázsia gyarmatosításának. Országaik jelentős gazdagodása és ebből következő világpolitikai erejük részben e két kontinens országainak kifosztásából adódik. Talán kevésbé közismert, hogy a volt gyarmatok és gyarmattartók kapcsolata sok ország tekintetében ma sem szűnt meg teljesen, és a volt gyarmatosító országok javára ma is aránytalan előnyökkel jár. Egyszerűbben fogalmazva: az egykori gyarmati országok nagy része ma is komoly „hadisarcot” fizet a hajdani leigázóknak.

A korábbi gyarmatokon az ott megalakult „független” országok nagyhatalmak általi gazdasági lecsapolása folytán ma is humanitárius katasztrófa vagy legalábbis ahhoz közeli helyzet uralkodik. A következményeket nap mint nap látjuk és tűrjük, miközben azok, akiknek a beavatkozása a tömeges elvándorlást okozta, mossák kezeiket.

Csendben megjegyezhetjük, hogy az unió később belépett tagállamai (pl. Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Magyarország, Horvátország stb.) soha nem tartoztak a gyarmatosítók közé, és semmiféle anyagi hasznot nem húztak Ázsiából vagy Afrikából sem a múltban, sem a jelenben. A volt gyarmatosítók eközben hosszú távú, ma is hatályban lévő szerződésekkel biztosították a maguk számára, hogy a látszólag önállóvá vált országok továbbra is nekik fizessenek a „szabadságért”, és ezzel gazdasági függésben maradjanak.

Bizonyossággal állíthatjuk, hogy a gyarmatosításnak köszönhetően példátlan fejlődést elkönyvelő nyugati nagyhatalmaknak a volt gyarmati országok népe most nyújtja be a számlát. Az emberek elindultak, hogy behajtsák a Nyugat velük szembeni vélt vagy valós „tartozását”. A jelenség nyilvánvalóan nem véletlenszerű és nem is alkalmi. Ebből következően az Európa felé özönlő bevándorlási hullám mindkét ága, mind a háborús menekültek, mind az ő létszámukat többszörösen felülmúló illegális gazdasági migráció az unió minden tagországának ésszerű, közös fellépését igényli, hiszen Európa jövőjéért minden tagország felelős. A terhek megosztásánál azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni az előbb vázolt ok-okozati összefüggéseket. A migráció kezelésében azoknak az országoknak kell kulcsszerepet vállalniuk, amelyek a hajdani gyarmatosításnak haszonélvezői voltak.

Ezért súlyos tévúton jár a francia külügyminiszter, Laurent Fabius, amikor kijelenti, hogy a magyarok „szégyellhetik magukat” a drótkerítés miatt. Visszakérdezhetnénk persze, hogy akkor mi a helyzet a calais-i kerítésépítéssel? A külügyminiszter úrnak mindenesetre üzenjük: egyáltalán nem szégyellnivaló, ha a franciák aktív közreműködésével Trianonban harmadára zsugorított országunkat minden eszközzel meg akarjuk védeni. Ugyanakkor teljesen természetes számunkra, hogy eleget teszünk uniós kötelezettségeinknek. Így betartjuk a menekültekre vonatkozó, jelenleg érvényben lévő európai szabályozást.A schengeni határok védelme ugyanis éppen úgy kötelező számunkra, mint a saját hazánk határaié. Úgy gondoljuk, hogy Franciaország elnöke, Francois Hollande is jobban járna, ha nemcsak azzal törődne, hogy Angela Merkel kísérgetésével próbálja visszaállítani elvesztett népszerűségét a francia befolyás alatt lévő területeken, hanem megkezdené azt a folyamatos segítségnyújtást, amely alkalmas arra, hogy a potenciális migránsok a szülőföldjükön is emberhez méltó életet élhessenek, és ne kelljen más kontinensre vándorolniuk.

Az ember ösztönösen ragaszkodik az anyaföldhöz. A nemzeti közösség, a kultúra, maga az emberi civilizáció is helyhez kötődő és az adott terület által meghatározott. Nem véletlenül vált Európában erkölcsi törvénnyé „a haza minden előtt”, a szülőföld kultusza, amely csak végső esetben elhagyható. A határainkkal az elemi életfelté-teleinket védjük, amelyek egyben az európai civilizáció fennmaradásának is feltételei.

Természetesen mind az illegális bevándorlókra, mind a bevándorlás túlkapásait elszenvedő nemzetek tagjaira kötelező az emberi alapjogok kölcsönös tisztelete. De ez nem írja felül azt az alaptételt, hogy az egyéni és közösségi szabadságjogok teljes körének megélése minden ember és minden nemzet számára a születési helyhez, országhoz kötődik, és az állampolgárság fogalmában fejeződik ki. Általában az e helyhez kötődő jogok érvényesítése körüli viták miatt robbannak ki a polgárháborúk.

Ugyanakkor az egyes népek vagy országok életébe kívülről nem lehet következmények nélkül beavatkozni. Különösen nem válhat a külső beavatkozás nagyhatalmi, globalizációs törekvések eszközévé. Sem az Egyesült Államok, sem az Európai Unió nem szállíthat államformát más, szuverén országokba, még akkor sem, ha a maga államformáját tartja a legjobbnak és demokráciának nevezi. Ugyanígy az Európai Unió nemzetei sem kötelezhetők arra, hogy befogadják a kéretlenül érkező gazdasági migránsok tömegeit. Megjegyzendő, hogy az illegális bevándorlás hárításának legprofibb mestere a világban éppen az Egyesült Államok. Elég a mexikói nagy falra, a szigorított vízumrendszerre, az ujjlenyomatvételre és az egyéb „biztonsági intézkedésekre” utalni.

Jelen pillanatban nehéz megjósolni, mit hoz a közeli és a távolabbi jövő. Egy biztos: hetek óta százával jönnek a CÖF-höz a levelek, amelyekben az emberek az újabb Békemenetet sürgetik, hogy – mint mindig – kulturáltan és csendesen elküldhessék a magunk üzenetét az Európai Unió hezitáló vezetőinek. Eszerint a schengeni határ egyik fontos szakaszát őrző Magyarország civil polgárainak nagy többsége szerint az uniónak ideje átlendülni a holtponton, és meghozni a helyzet hatékony kezelésére alkalmas döntéseket.