A halálbüntetéshez való jog

Filozófiai köntösben a halálbüntetés kérdése így mutat: van-e joga egy közösségnek elvenni egy olyan egyén életét, aki súlyosan ártott a közösségnek; vagy az élethez való jog – függetlenül egy cselekvés minőségétől – minden más felett áll? A humanizmus és az ésszerűség elsőre azt diktálná, hogy a válaszunk nemleges legyen.

Az érzelmeink, az igazságérzetünk pedig sokszor az „igen” felé hajlik.

Főként, ha a károkozás minket érint. Ha a családunkat, barátainkat éri el a brutális erőszak szele – gondolkodás nélkül a halálbüntetés pártjára állunk. A kérdés tehát felfogható az ész és a szív vitájaként, illetve az egyén és közösség viszonyának vagy az igazság értelmezésének problémájaként is.
A több ezer éves civilizált emberi együttélés során az „igazság” fogalma mindvégig azt jelentette, hogy „kinek-kinek az érdeme szerint” adjon a közösség előnyt – hátrányt; jót –rosszat; jutalmat – büntetést. Egészen a felvilágosodás koráig, illetve a liberalizmus optimista, de igencsak naiv emberképének megjelenéséig. Attól kezdve ugyanis általános és kizárólagos világképpé igyekeztek tenni egyesek azt az elvet, miszerint az igazság azt jelentené, hogy mindenkinek ugyanazokat a jogokat biztosítsuk. Függetlenül attól, hogy az egyén érdemes-e rá, vagy nem.

Az elv alapvetése ésszerűen elfogadható. De amikor a jogok fejlődése elindult, és korszakról korszakra az élet minden területén előnyt biztosított az egyén számára, sokszor a közösséggel is szemben – akkor már igencsak groteszk válaszok születtek. (Megjegyzem, a liberális filozófiára/politikára, ahogy ebben a kérdésben is, mindig jellemző volt a „kizárólagosság gőgje”!) Csupán egy példát említve! A börtönbe zárt egyén jogait szem előtt tartva egy közösségnek meg kell adnia a megfelelő életminőséget
a bűnösnek is.

Az étel, ital biztosítása valóban kötelessége egy közösségnek, mint ahogy a tanuláshoz, a munkához való jog is logikus lehet. De a mára kialakult jogegyenlőség, amely azt mondja, hogy legyen ingyen konditerem, internetkapcsolat, „hétvégi eltáv”, szórakozási lehetőség; és ahogy az aktuális jogvédelem szajkózza: ne szorongjanak szűk helyen – már igencsak bántja a közösség igazságérzetét. (Nem csak az áldozatokét!) Szerintem szorongjanak csak! Ha már loptak, csaltak, erőszakoltak, gyilkoltak – tényleg bűnhődjenek ezen a világon is!

Azt gondolom, el kellene gondolkodnia a közösségnek azon, hogy folytatja-e ész nélkül a jogok biztosítását minden ember számára, függetlenül az érdeme szerint; vagy inkább megkülönbözteti azokat, akik életmódjukkal rászolgáltak egy jobb élet biztosításához, azoktól, akik cselekedeteikkel „kiírták magukat” a közösségből. Én az utóbbi megoldást választom. Mert így igazságos.

És itt vetődik fel ismét a halálbüntetés kérdése! Több ezer éven keresztül az „igazság” azt jelentette egy európai közösség számára, hogy „kinek-kinek az érdeme szerint adjuk meg azt, ami jár”. Ha az egyén károkozása olyan mértékű volt, hogy a közösség azt nem tudta volna soha többé tolerálni, akkor igenis megjelent a halálbüntetés igénye. (Gondoljunk csak Hitlerre vagy Sztálinra, ahogy öreg napjaikat egy kényelmes börtönben töltik el! Vagy a norvég tömeggyilkosra, aki tényleg ezt teszi – jobb körülmények között, mint egy magyar kisnyugdíjas…) A nemzetközi szerződésektől függetlenül fel kell vetni tehát a halálbüntetés kérdését, mert a szív és a közösség igazságérzete ezt diktálja. S végül megjegyzem, hogy a keresztény egyházakat nem szabad tévesen belekeverni ebbe. Hisz, ha visszalapozzuk a történelemkönyveket, akkor azt látjuk, hogy pontosan akkor volt a közösség igazságérzetét leginkább kielégítő a bűnök megtorlása, benne foglalva a halálbüntetés lehetőségét is, amikor a szekularizáció még nem ment végbe. Azaz az egyház és az állam közösen irányította a közösséget vagy gyakorolta a közhatalmat az európai nemzetállamokban.