A finn professzor esete

Sikerült meggyőzni Launonen Hannut, hogy ne vegye át a Janus Pannonius-díjat. Az olvasóban rögtön két kérdés merülhet fel: ki a bánat az a Hannu, és mi az a Janus Panno­nius-díj? És mielőtt választ kapna, azt is megkérdezi, mennyit „ér” az a díj, amit nem vett át? Nos: tizenötmillió forint. És kinek jár ez? – kérdezhetné emeltebb hangon az olvasó. Az európai értékekért sokat tett, jelentős költőknek. És Hannu költő? Nem. Műfordító. Mit fordított? Magyar szerzőket.

A finn alkotó egyébként három éve kapott már egy nagy magyar állami elismerést a Parlamentben, a köztársasági elnöktől. Azt átvette. És megkapta a Rácz István-díjat is, azt is átvette. Ezt miért nem? – tehetné fel a kérdést az olvasó. Mert állami szerep is van a díjban. Akkor nem volt? De, akkor is volt – kezd már idegesíteni az olvasó! –, de akkor még nem világosodott meg… És az a tizenötmillió, az hol van? Nem tudom. Nem lehetne magyar költőknek adni, magyar műfordítóknak, akik a kiadójuktól úgysem kapnak tiszteletdíjat évek óta, elvitték fejük felől a tetőt, az örökölt hétvégi nyaralóban nyomorognak, és ennyi pénzt életükben nem láttak együtt? Nem lehetne olyanoknak adni, akik botorkálnak az egykori művészeti alap, a nyugdíjpénztár, az egyéb intézmények között, hogy pár ezrest kolduljanak, belehalnak a napi megaláztatásba, hajléktalanok lesznek, büdösek, mocskosak? Nem hiszem, félek, ennek adminisztrációs okai vannak.

Ne ironizáljunk a műfordítón. A helsinki egyetem érdemes tanára majd harminc éve tanítja a magyar irodalmat. Azzal a „huzattal” érkezhetett, ami a hetvenes–nyolcvanas években támadt, amikor kinyitották a finn ajtót, és „testvérek” felkiáltással a keblükre öleltek minket. Az akkor még nyugati országba nehézkesen jutó művészek, kultúrpolitikusok vagy csak egyszerű szakszervezeti káderek tömegesen áramlottak a finnekhez, baráti körök alakultak, lázas tempóban jöttek létre testvérvárosi kapcsolatok. A finnek is örültek, ha ide jöttek, itt lehetett rendesen inni, enni, és egyáltalán. Szépek a nők. És voltak, akik komolyan vették ezt a kapcsolatot, például Launonen Hannu, aki körülnézett a magyar költészetben, és elámult. A helsinki egyetemen tanult meg magyarul, nem biztos, hogy anyanyelvi szinten tudta, mihez nyúl, de az értéket felismerte. Juhász Ferenccel kezdte, és ez nem akármilyen falat. Még magyarul sem. Ember kell, hogy lefordítsa. Finnre. Aztán jött Nagy László, Weöres Sándor, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Radnóti, Rakovszky Zsuzsa, Tóth Erzsébet, Szőcs Géza… Szőcsnél megállhatunk egy pillanatra, a díj megálmodója ő, és gondolom, nagy örömmel akarta átadni egykori műfordítójának ezt a temérdek pénzt. Nem tehette.

De folytassuk! Erdélyi költők antológiája finnre. Kiváló. Krúdy Vörös postakocsija, aztán Esterházy és Nádas Péter művei. Nádas már későn, a kétezres években. Közeledünk a mához. És egyre kevésbé csodálkozunk. Lehet, hogy a finn műfordító a két­ezres években új barátokat talált. Új testvéreket. Itt már nincs testvérvárosi kapcsolat, pálinkaromantika, árvalányhaj. Itt józan emberek politizálnak. Irodalom egyre kevesebb, az is értéktelenedik, propaganda egyre több. Ellenpropaganda. Agitáció. Mind a hatvanas–hetvenes években. Agitpropos elvtársak agitálnak Aligán.

A finn professzor eközben szorgalmasan tanította tovább a magyar nyelv és irodalom szépségeit Helsinkiben. És tán épp azon gondolkozott, az északabbra levő tóparti házában kicserélhetné már korszerűbbre a szaunarendszert, a kerti tóra is ráférne már egy nagyobb tisztítás. Erre jött a hír, hogy jelentős díjat kap. Elképzelte, mire költi ezt a pénzt. Szőcs Géza elmondása szerint már a repülőtéren, amikor megérkezett, arról tudakozódott, hol tudná felvenni, és milyen körülmények között. Azt hihette, hogy a csomagkiadónál levő váltópénztár már erre is felkészült. Igazából egyszer már megvolt az átadó, egy hónappal előtte, de akkor a finn beteg volt. De most itt van. Közölték vele, hol a pénztár, majd elkövették azt a hibát, hogy sétálni engedték a városban. Launonen Hannunak azonnal feltűnt, hogy itt alaposan megváltoztak a dolgok. A Vörösmarty téren rájött, hogy hibádzik a sajtószabadság, a Váci utcában már világos volt, hogy nincs minden rendben az emberi jogokkal sem, sőt, a Kígyó utca környékén megmutatkoztak a Pen Club szabályzatainak képtelenségei, már ami a tagok morális-etikai elvárásaira vonatkoznak. Aztán mellé szegődött pár ismeretlen ember, akik betuszkolták egy sötét helyiségbe, lenyomtak a torkán két pálinkát… és hogy abban a  titkos társaságban mi történt a továb­biakban, titok marad.

„No nem!” – mondta a finn, amikor kijött a titkos helyről, megfordult, és elindult visszafelé. Először személyesen akarta az arcába vágni az illetékeseknek a véleményét erről a szellemi apokalipszisről, de inkább bement a postára, és levelet írt, azt beadta a parlamenti postázóba. Mégis csak kellemetlen ezt így… face to face… micsoda dolog lenne… Azt írta, köszöni, nem veszi át a díjat. Illetve nem köszöni, de nem veszi át. A jelenlegi magyar állapotok miatt. Majd sarkon fordult, és visszament a télapók országába. És talán nem is tudta, hogy milyen szívességet tett az önkormányzati választások előtt egyeseknek.

Köszönjük meg a professzor úrnak – őszintén! – amit a magyar irodalomért tett. Ha jók a fordításai, sikerült Nagy László vagy Weöres Sándor költészetét hitelesen tolmácsolnia, nem élt hiá­ba, és az igyekezetéért nem lehetünk eléggé hálásak neki. Janus Panno­nius-díjazott pedig lesz még, legfeljebb olyan személy, akik számára létrehozták a díjat, és akinek a nevére már talán első hallásra is rémlik valami.

Túl sok pénz ez ahhoz, hogy idióta érvek miatt vissza lehetne  adni. Volt már jelentősebb író is a közelmúltban, aki kedves kézfogással vette át megérdemelt jutalmát attól, akit évekig előtte lenácizott. Így jó. Legyen béke.

Nagyon csodálkoznék, ha Finnország északi vidékén egy hétvégi házban a közeljövőben nem modernizálnának egy szaunát. És szorgos kezek helyreállítják a kerti tó tisztaságát is. Hogy az új autóval érkező tulajdonos a modern hevülésből már a tiszta tóba tudjon beugrani.
Ha már beugratták oda.