A feminizmus tévútja

Boldog és sok-sok boldogtalan szólt hozzá a nők szerepéhez, nyilvánított véleményt a gyermekvállalásról, a nemi identitásról, illetve szerepekről. A család volt ugyan a téma, de nem úgy, ahogy az ilyenkor jó lenne, jót tenne a lelkünknek. Talán a felfokozott fogyasztói vágy, az ajándékok utáni lótás-futás okozta feszültség váltotta ki sokakból a haragot. Mert sokan sok mindenkire haragudtak akkor, amikor a szeretetet kellett volna megélnünk. (Legalább ilyenkor, ha már máskor oly nehezen megy.) De úgy látszik, hogy a 21. század sem kezdődik jobban, mint az előző… Most talán Európa hal bele egy kicsit az emberi szabadság túlburjánzásába. Mert – ahogy azt sokan kihirdették – nekünk ne mondja meg senki: se ember, se közösség, hogy miként éljük az életünket…

Talán kötelességből, de mindenképpen kíváncsiságból olvastam végig mindazt, amit az önmagukat feministának definiáló (értsd: a női egyenjogúságért küzdő) nőknek és férfiaknak a fröcsögéséből került a közélet zavaros felszínére. (Bár ne tettem volna! Hisz szomorúságom épp ezáltal uralkodott el rajtam.) Az egész véleménycunami tanulsága számomra az volt, hogy a liberalizmussal frigyet kötő feminizmus nemhogy felnőtt volna korunk problémáihoz, nemhogy közelebb került volna a megnyugtató megoldásokhoz, hanem egyre inkább abnormálissá és kontraproduktívvá vált. Mintha nem is az eredendő célok lebegnének már a feministák szeme előtt! Mintha nem is a nők jogainak, boldogulásuknak és természetesen a boldogságának elérése lenne már a cél; mintha csupán a polgárpukkasztás és egy előre bekészítendő politikai puskapor legyártása lenne az egész mozgalom feladata.

Mert tényleg komolyan gondolja bárki is, hogy a 21. században a feminizmus célja a melegjogok kiterjesztése, a szingli életmód és a gyermektelenség üdvözlése lenne csupán? Hogy a feministáknak naponta kellene felhorkanniuk, hogy nekik ugyan senki ne mondja meg, hogy mit tegyenek a hálószobában? Valóban muszáj lenne összemosniuk a gyermekvállalás kérdését a liberális családmodell normáival és legvégül a melegjogi problémákkal? Mert halkan, ugyan férfiként, de nagy szimpátiával jelzem: ezek más és más kérdések.

A feministák által most előrántott genderelmélet néhány évtizeddel ezelőtt tért el az eredeti céljaitól. A hatvanas évek genderkutatásai leginkább a női és a férfi szerepek megváltozásának feltárásáról, illetve a nők hátrányos munkapiaci helyzetének megszüntetéséről szóltak – és a gyermekvállaló nő lemaradását voltak hivatva megakadályozni. A ma elterjedőben lévő szélsőséges változat már inkább arról sutyorog, hogy az, miszerint férfiak vagy nők leszünk, nem a születésünk által lett meghatározva, hanem társadalmilag vállalt szerepünk dönti el. Sőt, a szabad akaratunk által magunk döntjük el, hogy melyik nemhez tartozunk életünk során. És ha már ezen az úton haladnak, adja magát az a zsákutca is, hogy a feministák egyre erőszakosabban szállnak síkra a melegjogok vég nélküli, sokszor természetellenes kiterjesztéséért.

Pedig a mai feminizmusnak, ha tényleg az eredeti problémát igyekezne megoldani, lenne még tennivalója. Követelnie kellene minden kormányzattól, hogy növelje a család- és az anyasági támogatásokat. Hogy egy nő számára az anyaság és a karrier ne egymást kizáró tényező legyen, hanem egymást kiegészítő életcél. Ezért kellene a gyed extrát, a családi adókedvezményt, a tanulás melletti gyermekvállalást vagy a lakhatási támogatások növelését a feministáknak – ha nem csupán trendi, hanem valóban őszinte nőjogi harcosok volnának – most üdvözölniük és további lépéseket követelniük. És – mielőtt ismét felmerülne a kérdés – a szülni sajnálatos okok miatt nem tudó nők számára további könnyítéseket kellene kérniük az örökbefogadással kapcsolatban. Hangsúlyozom: a valódi feministáknak, és nem azoknak, akik ma tévesen annak tartják magukat.

Akik teljesen indokolatlan módon előrángatják valahonnan a szélsőséges gendertörekvéseket, a szinglikultusz imádatát és a melegek dicsőítését. De kérdem én, voltaképp szomorúan: miért teszik mindezt? Tényleg boldogabb lesz-e ezáltal bármelyik nő?