A félelem rendszere

Ugyanis nem igaz. Félünk. Szorongunk, tehát vagyunk. Erre épül társadalmunk, erre építették fel. Félünk a terroristáktól, a haláltól, a betegségtől, az öregedéstől, a Nyugattól, a Kelettől, a kommunistáktól, a fasisztáktól, a cigányoktól, a Magyar Gárdától, a feketéktől, a fekete seregtől. Rettegünk a számláktól, az ellenőröktől, a NAV-tól, a postai hivatalnoktól, a tüntetőktől, az idegenektől, a főnöktől, a tanártól, az igazgatótól, a konyhai kiszolgálótól. Szorongunk az ebola, az Iszlám Állam, az újabb adók és az ukrán helyzet miatt. Félünk a holnaptól, a mától, Gyurcsánytól, Orbántól, Goodfriendtől, Obamától, Putyintól. Így létezünk, ebben a világban, rendszerben, amely a szorongásra épül.

„Nincsen jellemzőbb példa erre, mint az, ami az európai ember létében állandóan lappang, s ami úgy látszik, egész létét aláássa: a félelem – írta Hamvas Béla 1955-ben A tao virágaiban. – A félelem az ember egzisztenciális létében örök alap: de középponttá akkor lett, amikor a világ összes dolgait elkezdte az Én felé irányítani, vagyis, amikor a világ összes dolgait elkezdte az Énből mint középpontból nézni, és az Énre vonatkoztatni… Mindazt, ami körülveszi, csak az Én szempontjából és oldaláról, szubjektíven tudta felfogni és átélni, mint olyan valóságot, amely Énjét fenyegeti. Az egész világot szembeállítja Énjével. Nem tud belesimulni és benne elolvadni, és nem tud egyetemesen és minden ember és lény és dolog közösségében élve látni. Az Én úgy látja, hogy körül van véve nála végtelenül erősebb és hatalmasabb valósággal, s ez az ő létét szüntelenül fenyegeti. E fenyegetettség benne állandó izgalmat és feszültséget kelt és ébreszt és táplál. Gyanakszik, rejtőzik, hazudik, áltat, elbújik, ámít, igyekszik erősebb lenni, hatalmat gyűjt, eszközökkel szereli fel magát, fegyvereket talál ki, trükköket eszel ki, csal, elméleteket kohol. Egyszóval: fél.”
Érdemes eltűnődni – posztmodern korunkban igazán – Hamvas Béla gondolatain. Nem erre a félelemre épül minden?

Az elénk vetített, tálalt hírekkel, rémes képekkel elérik, hogy rettegjünk az elvetemült szurkolóktól, a fideszesektől, a liberálisoktól, a jobbikosoktól, oroszoktól, amerikaiaktól, románoktól, szlovákoktól, magyaroktól. Féljünk a szomszédtól. Rettegjünk távoli, minket nem is érintő kóroktól, betegségektől. Szomorkodjunk, ha több ezer kilométerre katasztrófa történt, kitört egy vulkán, lezuhant egy gép, pusztított az orkán. Soha nem látott emberek elmúlásán kesergünk, anélkül, hogy pontosan tudnánk, merre is van Malajzia.

Lebegtetik az államcsődöt, a válságot, az autokráciát, a diktatúrát, a fasizmus visszatérését, a harmadik világháborút, az emberiség kipusztulását, a Föld halálát, az iszlámveszedelmet. S mi elfogadjuk a védelmet, az új törvényeket, a betiltott lapokat, a térfigyelő kamerákat, a megalázó repülőtéri motozásokat, a teljesen ismeretlen anyagokat tartalmazó oltásokat. Hozzászokunk a gépfegyveres katonák látványához. Hagyjuk, hogy kartotékba rendezzenek minket, címkék szerint osztályozzanak, engedjük, hogy az amerikai Nagy testvér figyeljen, megbocsátjuk, hogy lehallgat minket, hiszen a „Rossz” ellen harcol.

Nézzük az esti híradót, vérrel, tragédiával, szerencsétlenségekkel, szomorú történetekkel töltik fel elménket, csupa olyan hírrel, amihez semmi közünk. Szörnyülködünk azon, hogy milyen véres baleset történt egy számunkra teljességgel ismeretlen emberrel, mert hozzászoktunk, hozzászoktattak már ehhez a szörnyülködéshez, ehhez a teljesen felesleges kábítószerhez. Szükségünk van arra, hogy sóhajtozhassunk, azzal biztatva magunkat: velünk csak nem történik meg. De jó, hogy nem velem történt meg.

Véres, könnyes históriákkal pakolják tele az elménket, de észre sem vesszük a salak túlcsordulását, csak azt furcsálljuk, hogy egyre nehezebben mozgunk, tonnás súly van a hátunkon, szívünkön. Hozzászokunk, hogy rosszul alszunk, szorongunk, ülünk a semmi ágán, és már unottan ismerős a látvány.

„A félelem nem reális. Egyáltalán nincsen irreálisabb, elvetemültebb, ostobább, rövidlátóbb tévedés, mint ebben a félelemben élni – írta Hamvas Béla. – De viszont ahhoz, hogy valaki a félelem alól feloldódjék, először ki kell tudni lépni az Énből. Amíg az Énben van, s amíg mindent az Énre vonatkoztat, s amíg a világ középpontjába Énjét helyezi, addig ha Ausztráliában elsütnek egy puskát, Európában mindenki azt fogja érezni, hogy azt reá sütötték el. Azt fogja érezni, mert szubjektív, és nem is képes másra gondolni, mint arra, hogy mindaz, ami történik, az reá vonatkozik. Minden csillag őt nézi. Minden meteor az ő fejére akar hullani. Miért? Mert a lét minden mozzanatát perspektivikusan, Énjére irányítva, céltudatosan tud csak megérteni és átélni”.

Lelőnek Párizsban embereket és hirtelen a terror lett a legnagyobb problémánk. Aztán jött a tegnapi belgiumi ügy. Miről is beszélünk? Hány ember hal meg évente csak balesetben Magyarországon, hány a stressz miatt? Hányan leszünk rákosak? Hány másokon élősködő alkoholista van? Ehhez képest hány embert öltek meg nálunk a terroristák?

Most ettől kell félni. Most ez lett kijelölve, felfújva, és észre sem vesszük, hogy ez a szappanbuborék hamis, talmi, semmi. Fújják egy ideig, aztán szétpukkan, akkor fújnak másikat. Lesz új rémség, rettenet, ellenségkép. Lehet tovább szorongani. Akarunk mi szorongani?