A fegyverek útja

Például olyan géppisztolyokkal, amelyeket üzemszerűen és nagy tömegben legutóbb az 1945 májusában legyőzött Wehrmacht-katonák kezében láthatott az ember. Ez a hír egyébként nem új, de valahogy mégsem érte el a különböző hírügynökségek ingerszintjét. Pedig érdemes megfigyelni, ahogy az iszlám szélsőségesek egy-egy MP–44-es automata lőfegyverrel gyilkolnak mindenkit, akit az ellenségüknek tartanak. Ez valójában már szürreális. Az interneten egyébként döbbenetes felvételekre bukkanhatunk ebben a témakörben. Például akad olyan filmecske, ahol egy frissiben kinyitott konténerben nem kevesebb, mint ötezer darab efféle gépkarabélyon taposnak a szíriai arab felkelők.

S itt álljunk meg egy pillanatra. Óhatatlanul jön ugyanis a kérdés, hogy vajon hetven évvel a világháború után melyik államnak volt raktáron, és – ami legalább ennyire fontos – feleslegben ötezer Sturmgewehrje, és azt miként juttatta el Szíriába? Ebben a fegyverügyletben a dolog természeténél fogva természetesen eléggé nehéz eligazodni, és bár a világhálón igaznak tűnő dokumentumokra is lelhetünk, azokat olvasva sem leszünk okosabbak. Hiszen ahogy a mondás tartja, a papír rendkívül türelmes, az bármit szívesen és kész örömmel elvisel.

Az sem utolsó szempont, hogy honnan kerül a tárba elegendő lőszer. Annyit minden bizonnyal még azok is tudnak, akik soha életükben nem foglalkoztak haditechnikával, hogy az intenzív harcokban igencsak megugrik a fogyasztás. Márpedig egyes becslések szerint Szíriában jelenleg naponta annyi lőszert lőnek ki egymásra – és sajnos egymásba – a népek, amennyit egy kisebb hadsereg bakái egy-másfél hónap alatt a különböző gyakorlatokon elpuffogtatnak.

Ugyanígy megkerülhetetlen kérdés az is, hogy mivel az MP–44 tárába illő lőszert a korábbi milliós mennyiségekhez képest immár csak elenyésző tételekben készítik, vajon ki, mikor és hol gyártatta/gyártja a szükséges utánpótlást. Az ember nem tud szabadulni a gondolattól, hogy vajon akad-e egy üzem a világon, ahol most, ebben a pillanatban is szakmányban ontják a muzeális gépkarabélyok lőszerét. Azt szokták mondani, hogy a fegyver még annál is jobb biznisz. (Hogy minél, azt ízlése szerint határozza meg mindenki magának.) Nos, a Sturmgewehr a gyűjtők szemében az egyik legértékesebb kincs, és a legócskább, a szétesés határán álló darab is vaskos summákért, ezereurós összegekért kel el, míg az épek és lőképesek egy kisebb szabolcsi ház és telek árával vetekszenek.

Valaki nagyot szakíthatott volna külön-külön is – de még nagyobbat kaszált azzal, hogy az ötezer MP–44-et egyben passzolta el a Közel-Keletre. Mert ne legyenek kétségeink, nem pusziért jutottak hozzá, valakik keményen fizettek érte. S akkor még ott a lőszer, amiből soha nem lehet elegendő mennyiséget gyártani…
Kérdés persze, hogy valóban felkelők-e a felkelők. Mármint a „demokráciák” olvasatában felkelők-e. Mert ha nem, akkor az úgynevezett „szabad világ” nemcsak gyakorlatilag, de eszmeileg is olyan embereket támogatott Hitler fegyvereivel, akik mindennek nevezhetők, csak tisztességeseknek nem. Talán jobb végig sem gondolni, hogy 1945-ben kik jutottak hozzá nagy tételben a németek raktáraiban tárolt fegyverekhez…