A dzsihadista áfium ellen

Már nyolc hónapja sújtotta a pestis a több százezres Oránt, amely akkoriban francia megyefőnöki székhely volt az algériai tengerparton. A teljesen lezárt városban hetente több százan pusztultak el a halálos kórban, és a saját otthonukban száműzöttként élő, kétségbeesett emberek közönyösen, fásultan, bénultan várták sorsuk beteljesedését. A város katolikus papja, Paneloux atya a székesegyházban figyelmeztette hallgatóságát, hogy a legkegyetlenebb megpróbáltatás, a legszörnyűbb szenvedés is nyereség a kereszténynek, mert azt választja majd, hogy mindent hinni fog, nehogy mindent tagadni legyen kénytelen. A jezsuita szerzetes második prédikációjában felidézte, hogy a marseille-i nagy pestis idején a La Mercy-kolostor nyolcvanegy szerzetese közül csak négy élte túl a lázat, és a négy közül három megszökött. Az atya az egyedül ott maradt fráter példáján mutatja be az orániaknak Isten akaratát: „Testvéreim, maradni, ez a kötelesség!”

Camus legnagyobb regényében a pestis sújtotta város szimbólum: lehetne Szodoma, Ninive, London, Párizs, Brüsszel, München, Pest is. A pestis nem válogat, előtte mindenhol mindig minden ember egyenlő. Mint Isten előtt. A pestis maga is szimbólum: a gonosz által terjesztett halálos kór hol a jakobinus diktatúra, hol a világuralomra törő bolsevizmus és nemzetiszocializmus népirtó terrorgépezete, hol a dzsihadizmus ámokfutó terrorja képében tör a modern kor európai emberére.

Paneloux atya Oránban éppúgy a gonosz kór áldozata lett, mint kedden délelőtt a Szajna partján fekvő normandiai kisváros, Saint-Étienne-du-Rouvray idős katolikus papja. Jacques Hamel atya éppen szentmisét celebrált, amikor két fiatal iszlamista terrorista berontott a templomba, túszul ejtette két apácával és hívővel együtt, majd amikor a nyolcvanhat éves pap megpróbált ellenállni, könyörtelenül elvágták a torkát. A két terroristát a kommandósok agyonlőtték, a francia szocialista államfő pedig azt mondta, „a normandiai templom elleni támadás, a katolikus pap megölése a köztársaság megszentségtelenítését jelentette”, és megfogadta, hogy Franciaország meg fogja nyerni az iszlám terrorizmus elleni háborút. Természetesen a Vatikán is elítélte a barbár támadást: „Különösen megrázott minket, hogy ez a rettenetes erőszak egy templomban történt, ahol Isten szeretetét hirdetik.”

Aznap este Krakkóban, a Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó nyitómiséjén Stanislaw Dziwisz bíboros, krakkói érsek arra hívta fel a híveket, hogy közösen imádkozzanak az utóbbi időben végrehajtott terrortámadások összes áldozatáért és különösen azért a lelkészért, „aki ma gyilkosság áldozata lett, mégpedig az eucharisztia bemutatása közben”. A saint-étienne-du-rouvray-i merénylet hírére Dominique Lebrun roueni érsek hazautazott Krakkóból, és ő is az Istenhez való könyörgésre hívott minden jóakaratú embert. Hozzátette: „Az egyháznak nincs más fegyvere, mint az imádság és a testvéri összetartás.”

Az Európa ellen indított iszlamista „szent” háború a keddi franciaországi papgyilkossággal új szakaszába lépett. A gyilkos erőszak célpontja nem általában a Nyugat vagy valamelyik szimbolikus központja volt. „A bosszú célpontja a Nyugat gyökere volt, a Nyugat már-már feledett, mindazon­által éltető forrása, maga a kereszténység, éppen akkor és ott, amikor és ahol, csendesen, de legyőzhetetlenül megnyilatkozik és valóságossá lesz: a mise ünnepén” – írta a Francia Katolikus Akadémia ügyvezető igazgatója, aki szerint az itt most a kérdés, hogy vajon hányan fogják közhírré tenni: „Je suis Jacques Hamel”, mint ahogyan tavaly nagyon sokan Franciaországban és Európa-szerte (az iszlám és keresztény közösségeket, szent személyeiket és szimbólumaikat rendszeresen és durván gúnyoló, gyalázó) párizsi szatirikus lap szerkesztősége elleni gyilkos merénylet után deklarálták: „Je suis Charlie”.

Jacques atya senkit nem gúnyolt, nem sértett, nem provokált, hanem Isten szelíd és alázatos szolgájaként, nyugdíjas lelkipásztorként is teljesítette kötelességét, utolsó leheletéig. A helyén maradt, mindhalálig hű maradt, mint az az egy szerzetes a marseille-i pestis idején. A dzsihadista háború emberszabású terminátorai azonban kedden éppen őt, a katolikus egyház – tágabb értelemben a keresztény hit/vallás – képviselőjét, magát a keresztény istentiszteletet vették célba.

Mivel a dzsihadista fenyegetés ma már veszélyesebb Európára, mint négyszáz-ötszáz éve a „török áfium” volt, már nem elég a megrendülés, a fájdalom és a részvétnyilvánítás meg a fogadkozás, hogy ezt többé nem tűrjük, nem hagyjuk. Már nem elég az imádkozás sem. Bizony, a pápa is téved, amikor a papgyilkosság után azt mondja, hogy „a világ háborúban áll, de ez nem vallások közötti háború”. A dzsihadizmust egy vallásos – mondhatni, apokaliptikus – fanatikus vakhit fűti, amely a „pogány Nyugat” elpusztítását és az iszlám végső győzelmét hirdeti. A dzsihád hadurai és közkatonái szemében a háború „megszentelt”, a bűntettek „kegyes” cselekedetek, amelyekkel kiérdemelhető a túlvilági megváltás – állítja több, a mérsékelt iszlámhoz tartozó egyházi vezető és társadalomkutató is.

Ezt felismerve a keresztények ma sem tehetnek mást, mint amit a nagy keresztény politikus és hadvezér, Zrínyi Miklós három és fél évszázada orvosságul tanácsolt (és saját hősi példájával hitelesített) a török veszedelem ellen: „segítségül híván Istennek szent nevét, körmösen nyúlunk a magunk dolgához, és fáradunk, vigyázunk, tusakodunk az mi életünkért”. Ehhez pedig „fegyver kévántatik és jó vitézi resolutio”, azaz elszántság, bátorság. Azaz – a roueni érsek állításával szemben – a keresztényeknek is van más fegyverük, mint pusztán az imádság.

Itt maradni, megmaradni és megvédeni családunkat, testvéreinket, hitünket, hazánkat, európai értékeinket, életformánkat – ez minden élő hitű keresztény kötelessége, nemcsak békében, de háborúban is. Mert a régi római közmondás ma is érvényes: Ha békét akarsz, készülj a háborúra!