A demokrácia és a hívő

A forradalom idején megpróbálta a marxizmus és a vallási idealizmus szintézisét megteremteni, de 1922-ben, amikor kitiltották a Szovjetunióból, tudomásul kellett vennie, hogy ilyen lírikus hangok alkalmatlanok egy ipari forradalmat végrehajtó diktatúra vezetéséhez.

A gyakorlatban a korporációs képviseletekben és a középkori céhrendszer gondolatához való visszatérésben kereste az egyén elveszett realitását, szemben a modern társadalom üres érveket takaró, szépen hangzó frázisaival. Az új középkor című könyvében (a bolsevik forradalomról ekkor már kiderült, hogy nem egy új, középkorias közösségeszmény megvalósításának hajnala) a demokráciát már száz évvel ezelőtt olyan mezben láttatta, mint amilyenné a 21. század emberének szemében vált. (Mintha a „sárgamellényeseknek” olvasnák az orosz filozófust a francia szabadságeszme megvalósítóinak boszorkánykonyhájának titkairól.)

A demokrácia külsőséges, teljesen közömbös jóval és rosszal szemben – jelenti ki. Türelmes, de egyben közömbös is, mert elvesztette hitét az igazságban. (Emlékezzünk csak az SZDSZ ideológusaira ’90-ben: csak semmi ideológia!) Miután relativizálta, sőt, sutba dobta az igazságot, a szavazattöbbségre bízza, döntse el az, mi az igazság. A demokrácia azt hiszi, hogy a szavazatok összegzése lényegében jó eredményre vezet, s mint szellemi atyja, az öt gyermekét lelencbe adó Jeanne Jacques Rousseau, nem akar tudni az emberben lakozó rosszról. Demokrácia tehát akkor keletkezik, amikor megszűnik a népakarat organikus egysége, s a nép hite elvész. A népakarat szuverenitását hirdető ideológia akkor keletkezik, amikor már nincsen népakarat. A demokrácia számára egyik emberi egyéniség sem különbözik a másiktól, de tévednek a liberálisok, ha azt hiszik, hogy az organikus népakaratot a szavazatok összeszámlálásával ki lehet fejezni.)

A tényleges tömegakarat miden nép történelmi lényében nyilvánul meg, kultúrájának szerkezetében és a nép vallásos életében – mondja Bergyajev abban a korban, amikor Oroszországban felrobbantották s lerombolták a templomokat. Ám hozzá teszi, a demokráciákban pedig a népakarat csődje folytán atomokra hullanak szét a tradíciókat még ápoló közösségek. (S atomokból nem képződik új közösség, csupán a többség és kisebbség akarata megnyilvánulásának gépies összege, mint ezt 1989, a nagy változás esztendeje óta mi is tapasztaljuk.)

Bergyajev igazi csatatérnek látja a demokráciát, amelyben pártok, osztályok, különböző anyagi érdekek és ideológiai irányzatok csapnak össze. Nincs benne semmi tartós, semmi állandó, csak örökös átmeneti állapotot ismer. Rövid történelmi szakaszok emberi generációja, szinte csakis a jelen nemzedéke, sőt, ennek a nemzedéknek is csak egy szerencsés része, amely magát a történelmi sors, nemegyszer a végzet irányítójának tartja, tolul előre. (Ez az igazi permanens forradalom, nem a trockiji.)

A nép nagy történelmi egység, minden történelmi generáció, élők és halottak, szüleink és nagyszüleink s az ő homályba vesző őseik együttvéve. A demokrácia viszont cezúra, szakadás a múlt, a jelen és a jövő között. Krízise már a francia forradalommal, születése pillanatában megkezdődött. Nincs benne semmi az organikusból, az örökkévalóság szelleméből. Edmund Burke, az amerikai gyarmatosok nagy barátja és francia forradalomtól ugyancsak megrettent angol konzervatív politikus nem véletlenül hirdetett szabályszerű keresztes hadjáratot azok ellen a jakobinus „szörnyek ellen”, akik megtisztították Európát mindattól, ami középkorias volt és a feudalizmusra emlékeztetett, és jóval Bergyajev fellépése előtt megsejtette a ránk váró végzetet. Megjegyzem, az emberi jogok nyilatkozatában legalább annyi tudatos becsapás rejlik, mint Lenin dekrétumaiban.