Vélemény és vita

A cenzúrázott Kertész Imre

Bűnös, mondhatni tisztességtelen dolog a sajtóban a prekoncepció.

Mert azt jelenti, hogy az újságíró a maga előre megalkotott véleménye és feltételezései felől közelít valamely kérdéshez vagy valamely interjúalanyhoz. Ami annyit tesz, hogy a valóság már nem is érdekli, cikkével a saját előfeltételezéseit igyekszik visszaigazolni.

Na már most, amikor belépett a New York Times újságírója Kertész Imréhez, biztos, hogy masszív, mondhatni, megingathatatlan prekoncepciókkal érkezett. Azt feltételezve, hogy egy bűnös, már-már kegyetlen diktátor irányítja Magyarországot a diktatúrák minden eddig ismert eszközével és praktikájával, és lehet, hogy ebből holnapra már nem is titkolt önkényuralom lesz, ami ugyebár a diktatúra fokozott formája, mondhatni diktatúra a köbön. Nem mindegy persze, hogy az újságíró vagy a lap, azaz a New York Times előfeltételezéseiről, azaz prekoncepciójáról van szó. Persze naivitás lenne azt hinni, hogy egy ilyen lapnál, mint a Times, amelyet nemcsak a világ egyik legtekintélyesebb újságjaként, hanem fontos politikacsináló hatalmaként is ismerünk, csak úgy, minden előzetes instruálás nélkül útjára engednének egy Kertész Imréhez induló riportert. Nyilvánvaló, hogy a lapnál nemcsak szerkesztési, de főként politikai értelemben is megvolt a helye egy diktatúrázó Kertész-interjúnak. Méghozzá nyilvánvalóan abba a vonalba illesztve, ahol már nem az Európai Unió, hanem maga az Egyesült Államok vette át a Magyarország elleni támadások irányítását, s Washington igyekszik kellő sebességet, dinamikát adni az Orbán-kabinettel szembeni ellenállásnak.  

A New York Times az egyik olyan nagy hatalmú világlap egyébként, amelynek évről évre megköszöni a Bilderberg-csoport a maga menetrendszerű tanácskozásain, hogy nem firtatta, pontosabban nem tárta a világ elé a csoport tényleges tevékenységét, világhatalmi terveit. Sem a Bilderbergét, sem a Trilaterális Tanácsét, sem más hasonló, „háttérhatalmi” szövetségekét. Ami azért érdekes, mert a New York Timesról sokáig azt gondolta a világ, hogy a legdemokratikusabb ország viruló sajtószabadságának legjelentősebb és egyben talán legnagyobb ikonja is. Ahol a kellemetlen igazság is igazság, sőt, még csak az a valódi igazság, tekintet nélkül arra, hogy feltárásával mekkora bajba keveredik például az Egyesült Államok kormányzata. Innen nézve tehát azok a Magyarországról közölt hírek is megkérdőjelezhetetlennek tűnhettek a New York Times olvasói, vagyis a fél világ számára, amelyek a lap hasábjain jelentek meg. Természetesen a 2010-es kormányváltás után. Fékek és ellensúlyok hiánya, hatalmi arrogancia, fasiszta restauráció, a sajtószabadság megnyirbálása, a romákkal való kíméletlen bánásmód, s nem utolsósorban az egyre gerjedő antiszemitizmus… Ezek voltak a főbb vádak, s így Magyarország valóban kezdett egy közép-afrikai banáncsászárság szintjére süllyedni a világ, pontosabban a haladó és demokratikus világ szemében. Teljesen világos, hogy a vádaskodásokhoz szükséges muníció itthonról, a hatalomról lecsúszott balliberális erőktől és politikai műhelyektől érkezett. Egy ilyen súlyú lapnak természetesen illett volna magának is meggyőződnie a panaszok valódiságáról. Belenéznie például azokba az ellenzéki lapokba és kereskedelmi tévéadásokba, ahol Orbán Viktort mint az ország miniszterelnökét gyalázzák, néha egyenesen alpári módon, s feltenni a kérdést: miért beszélnek itt a sajtószabadság korlátozásáról? De a hatalmi arrogancia kérdése is izgalmas lehet, ha azt kérdezzük: vajon mit és mennyit közölt a lap a 2006. október 23-i véres budapesti eseményekről? Ha Heller Ágnesre hallgattak, akkor semmit… Márpedig a Timesnál természetesen a Heller Ágnesekre szoktak hallgatni.

Egyébként nemcsak Heller, de Kertész Imre is adott elítélő nyilatkozatokat korábban Magyarországról. S általában a magyar jobboldalról, illetve a nemzeti elkötelezettségű magyarokról. Meglehet, komolyan is gondolta mindezt, de nyilvánvalóan eljött az a pillanat, amikor rádöbbent, hogy őt is csupán felhasználják. Már korábban is beszélt erről, de nem kellő erővel, illetve a nyugati sajtó nem kapta fel ezeket a nyilatkozatait. Miért is tette volna? Hisz ezek a gondolatok nem illettek az előzetesen kiötlött tervekbe, Magyarország lejáratásába, röviden szólva egy Kertész Imrétől nem ezt várták. Talán azt is mondták még, nem ezért adták neki a Nobel-díjat…

A mostani Kertész-ügy összerombolta a New York Timesszal, tágabb értelemben a nyugati sajtóval kapcsolatos maradék illúzióinkat. Egyben végképpen leleplezte a sajtó- és médiabirodalmak mögött álló pénzügyi csoportok szándékait is. Fekete-fehér lenyomatát adva annak, hogy mi van akkor, ha valaki nem úgy beszél, ahogy azt elvárják tőle. Kertész Imre maga mondta el utóbb, hogy a Times riportere célirányos kérdéseket tett fel neki, s amikor ő azt válaszolta, hogy Magyarország kapcsán nemcsak nem lehet, de felelőtlenség is diktatúráról beszélni, az újságíró meglepődött. Nyilván azt hitte, egy olyan világméretű színjáték részese ő is és Kertész is, ahol mindenki tudja a maga dolgát. „Az ember szabadon írhat, véleményt nyilváníthat.” – … Mármint Magyarországon, mondta a riporternek Kertész, ekkor a kolléga nyilván legszívesebben felállt volna s otthagyja az írót. De maradt, mert a kötelesség és az udvariasság ezt diktálta, felvette a beszélgetést, de joggal gondoljuk azt, hogy sohasem vitte fel számítógépre. De lehet, hogy írt, csak éppen cenzúrázták a sajtószabadság hazájában. Ám az is megeshet, csak lejátszott néhány mondatot a beszélgetésből a diktafonról a főnökének, s rögtön intettek is: ez nem jelenhet meg. Nem is jelent.

Az írót – saját bevallása szerint – az egyik barátja figyelmeztette arra, ez tényleg egyfajta cenzúra. Mert ha nem a várt válaszokat kapják, azt nem teszik közzé.

Itt tartunk. Bizony megvan annak a maga nem lebecsülhető súlya, hogy mindez Kertész Imrével történt meg, pontosabban az ő esete került nyilvánosságra. A bálvány leomlott, már ha eddig bálványnak tekintette volna valaki a New York Timest. Oda a hitelesség, a Times által képviselt nyilvánosság tekintélye. Megmutatva annak a háttérhatalomnak a szándékait is, amely a Times mögött áll.

Már csak az van hátra, hogy Kertész Imréről azt kezdjék híresztelni – mondjuk épp a Times –, hogy szenilis, vagy korrumpálta őt a magyar állam a nyáron adott kitüntetésével. Ez már csak szánalmas magyarázkodás lenne, a hazai balliberális oldalnak is be kell látnia, ez nagy lelepleződés volt. Onnan, abból a politikai centrumból akarták kritizálni a magyar sajtószabadságot, ahol a legkeményebb cenzúra működik. Ez nem kettős mérce, hanem közönséges, sunyi képmutatás.

sinkovics.ferenc@magyarhirlap.hu

 

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom