De biztos, hogy nem véletlenül, mintha tudta volna, hogy sokáig ott kell lapulnia, amíg a kíváncsi szemű gyerek félre nem hajtja anyja irhakabátját, ami a költözés óta porosodott a sötétben. Amikor azonban eljött a pillanat, a bot, mintha parancsolták volna, annak rendje és módja szerint feszes vigyázzban eldőlt. Persze nem volt ki a zsákból furkócskám, de a gyerek így is meglepődött egy kicsit és meg is ijedt, mert a bot finoman orrba vágta. A barátság azonban így is megköttetett, mert remek kis pálca volt.
Felülről lefelé karcsúsodó nyílegyenes, szabályos testét faragás borította, levelek körbe, mondhatnánk őket korinthosziaknak is, két évszám: 1914–1918, és valami felirat.
Az igazsághoz tartozik, hogy a gyerek először a számokat sem értette, nemhogy a feliratot. Aztán előbb a számokat fejtette meg, később azt is megtanulta, hogy az írás cirill betűs, de soha nem fordította le, pedig az együtt töltött majd másfél évtized alatt bőven lett volna rá alkalma. A bot, amit valamelyik dédöregapja hozott a keleti frontról, és aminek vége ökölbe szorított kézben végződött, így is lenyűgözte. Parádés volt egész lényében, többet ért bármilyen műanyag puskánál, fröccsöntött kardnál. Egyik pillanatban még kuruc szablya volt, hiába, a Tenkes kapitánya, a másikban már Winnetou puskája, esetleg Old Shatterhandé, majd Lagardere lovag tőre, sőt, egyszer mintha még Luke Skywalker oldalán is feltűnt volna.
A bot egyik emlékezetes alakítása azonban nem egy nagy csatához fűződik, hanem egy óvodai karácsonyi játékhoz. A gyereket ugyanis az év végi műsorban az egyik pásztornak jelölték, ráadásul olyannak, akinek lánya is van és ez bizony komoly megrázkódtatást okozott. Na nem a lány, azt még túl lehetett élni és különben is Csordás Móni a szemben lévő házban lakott, hanem a pásztorbot kérdése, mert egy valamire való pásztort bot nélkül el sem lehet képzelni. Szerencsére otthon hamar előkerült a bot, és a dolgok a normális kerékvágásba zökkentek. Már nem volt baj, hogy a süveg, anyja kucsmája, az orráig csúszott, az se, hogy ha már lánya van, az miért éppen Örzse. Semmi se volt baj, az sem, hogy csak egy báránya van, hogy is lett volna, amikor az az egy az ovi legerősebb gyereke volt. A műsorról készült fényképek ma már csak ritkán kerülnek elő, mert ügyelni kell a rekeszizmokra, különös tekintettel a bárányokra, akiknek gondos szüleik megfelelő füleket is varrtak a kötős sapkáikra. És bot természetesen, a seprűnyelek és girbegurba bodza- és mogyorópálcák között, mindent vitt.
A gyereknek később még egy óvodai fellépése volt, bábszínházban adták elő a Piroska és a farkast. Természetesen nem a jó vadászt kellett alakítania, azt a szerepet Szabó Zsolti kapta, mert az ő apukája tudott megfelelő méretű fapuskát faragni, hanem a farkast, mert az óvónő azt mondta, mély a hangja. A farkast a főpróbán, miután a vadász lelőtte, elejtette, amiért alaposan leszidták, ezért a premieren úgy szorította a figurát, hogy az a gonosz bestia akkor is megdöglött volna, ha Szabó Zsolti véletlenül elhibázza. A bot, ami későbbi farsangokon még mint Chaplin sétapálcája is feltűnt, akkor nem kapott szerepet és csak otthon tudta sokadszorra is megmenteni Piroskát és a nagymamát.
A Chaplin-korszak után a bot visszakerült a beépített szekrénybe, később a nagyszülőkhöz, ahol nem sokra becsülték, kint tartották az udvaron. A gyerek utoljára egy műanyag csőbe dugva látta, finoman megpöckölte és elment mellette. Ám a bot, bár bütykei megkoptak, megfehéredtek, még akkor sem nyitotta ki öklét, talán annak a hadifogolynak a dühe, konok elszántsága munkált benne, aki faragta. És a gyerek, aki azóta jócskán megnőtt, nem nyújtott neki békejobbot. És ezt mind a mai napig bánja.