A bevonulás

Persze, Budapesten volt a Tanácsköztársaság direktóriuma, innen irányította az egész országot lefedő terrort. S amikor kilencvenöt évvel ezelőtt, 1919. november 16-án Horthy bevonult ide a Nemzeti Hadsereg élén, szimbolikus értelemben nemcsak Budapestet foglalta vissza, de az egész országot. Egyébként mintha senki még sem írta volna össze, mennyit szenvedett a főváros, mennyire verte szét, silányította el előbb Károlyi hatalma, majd a kommün, végül pedig a román megszállás azt a hamisítatlan polgári miliőt, amely Budapestet jellemezte. A város erejét, kisugárzó hatalmát, Béccsel vetekedő tekintélyét a magyarság ellenségei is jól ismerték. A románok örökre meg akarták szállni, talán hittek is benne, hogy az idők végezetéig itt maradhatnak, de az antant kiparancsolta őket 1919 novemberében, utat nyitva ezzel Horthynak és Nemzeti Hadseregének. A csehek pedig el akarták szigetelni a fővárost, s afféle rezervátummá tenni. Kramarz, az első cseh miniszterelnök ugyanis azzal a tervvel állt elő még a világháború előestéjén 1914-ben, hogy Magyarországból csak Budapestet és közvetlen környékét szabad meghagyni majd a végső rendezésnél. De Horthy mintha nem szerette volna a várost, pontosabban idő kellett neki, nem is kevés, hogy a lelke mélyén is megbocsásson neki, és egy kicsit nyilván meg is szeresse majd. Horthy híres beszédében azt mondta november 16-án, hogy ez a város megtagadta ezeréves múltját, és vörös rongyokba öltözött. Budapest félt Horthytól, a provokátorok, pogromok, leszámolások, politikai hajtóvadászatok rémképeivel ijesztgették a főváros lakóit. Noha Horthy semmit sem akart jobban, mint konszolidációt, látva, hogy csak így állítható talpra az ország, csak így fogadja el a nemzetközi közösség, amely alatt akkor persze a győztesek közösségét értették. És tudta persze azt is, hogy a talpra állás elképzelhetetlen Budapest nélkül.