A béke képzete ostobáknak

Jichak Rabin és Ariel Saron egykori biztonságpolitikai tanácsadója, Dan Schueftan egy szemtelen kitételét választottam címül. A haifai egyetem professzora tudatosan használja a maga politikai inkorrektségeit közönsége megbotránkoztatására, és érzelmes gúnnyal idézi Heinét, főképp a Loreleyt: „Végül ladikot s ladikost a mélységbe sodorja az ár… S hogy ez így lett, ő okozta dalával, a Loreley.”

A török elnököt, az arab kultúra feldicsérőit és a balga európaiakat – mint bécsi előadásán mondta – a legszívesebben törvényszék elé idézné. Recep Tayyip Erdogant egy mániákusból, egy antiszemitából és egy valóban veszélyes moszlim testvérből gyúrták össze – mondta –, aki ellenforradalmat indított a nyugatias, kemáli török társadalom ellen, és akivel képtelenség együttműködni.

Egy interjúban az európaiak és Angela Merkel menekültügyi paktumáról lakonikusan csak annyit mondott, hogy a török elnök úgy manipulálja őket, mintha kisgyermekek lennének. „Olyan nagy mesterei a tárgyalásnak – gúnyolódott –, hogy azt szeretnék, Izrael is tanuljon tőlük.”

Ha az európai politikusok tanácsait megfogadtuk volna, akár öngyilkosok is lehettünk volna: „Szaddám Huszein és Asszad kezében atomfegyverek lettek volna, és Tel-Aviv utcáin munkanélküli öngyilkos merénylők grasszálnának.”

Az egykor aktív politikus Schueftan azt is mondja, hogy Erdogan elnök egymaga veszélyesebb, mint az egész Iszlám Állam, és az amerikaiak is tudnak olyan rosszul egyezkedni, mint az európaiak: „John Kerry harminckilencszer jött a Közel-Keletre a palesztin kérdés megoldásáról tárgyalni, minden eredmény nélkül – ez a zseni.”

„Obama nem érti a Közel-Keletet”, és súlyos hiba volt tőle megbuktatni Hoszni Mubarakot, mert „ki garantálhatná a régió stabilitását, ha nem Egyiptom, Szaúd-Arábia és Izrael. A Tahrír téren volt százezer aktivista, de kilencvenmillió otthon maradt. Az aktivistáknak annyi esélyük volt győzni, mint egy hógolyónak kibírni a pokol tüzét. Mit várunk Egyiptomtól? Demokráciát?” Ráadásul „Európa importálja a menekültekkel az arab kultúrát, amelyből hiányzik a pluralizmus öröksége. Szingapúr eredményes utat választott, Szíria viszont politikai sivataggá vált, mert az arabok lojálisak a klánjaikhoz. Ők képezik a modern történelem legnagyobb csődtömegét. Tudják, mit kéne tenniük – de nincs hozzá elszántságuk. Ehhez az eliteknek le kellene mondaniuk az előjo-gaikról, hatalmukról, pozícióikról”.

A konklúzió: „Nem tudjuk megváltoztatni a Közel-Keletet. A béke képzete ostobáknak való.”

Nos, ha a német híradásokban szörfözök, az arabok beáramlása sok helyzetkomikummal jár: az a haláltánc a bevándorlással, amelyről a haifai professzor beszél, csak kevesek dolgának tűnik. Megint elhalasztották a döntést, hogy az alternatívokat és haláltáncot vizionáló identitéreket alkotmányossági szempontból megfigyelés alá helyezzék, vendéglősök gyűjtenek aláírást és a disznósülttel szembeni toleranciára hívják fel a migránsok étkezési szokásait vehemensen védelmező kancellárt, egy hamburgi gimnáziumban pedig az érettségizők ballagását a tanári kar azért bojkottálta, mert a moszlim tanulók nem hajlandók kezet nyújtani tanárnőiknek.

A nyár beköszöntével számtalan szexuális támadásról jelenik meg hír, és a bajor sajtóban egy hangzatos címre bukkanhatunk: A szégyen nyara közeleg. Nos, nincs béke az olajfák alatt, és nem lesz béke a német strandokon sem.

Az, hogy a szocialisták és a zöldek gúnyolódnak a Stasi áldozatain, és Berlinben a Riga utcai szélsőbalos csoportok gyújtogatnak, nyíltan az állam ellenségeiként lépnek fel, lehetne akár csak puszta újsághír. Az államrend szempontjából sokkal végzetesebb azonban, hogy – amerikai mintára – felmerült a betelepülők belépése a hadseregbe. A Bundeswehr felügyelőtanácsa ezt a végzetes lépést egyelőre elutasította.

Ha az ember arra gondol, hogy Schueftan olyan Izraelt akar, amely kívülről nézve olyan kemény, mint Spárta, belső rendjét tekintve pedig olyan szabad, mint Athén volt virágkorában, akkor azt kell mondania, hogy a németekkel baj van. Ha ugyanis egy német politikus jönne elő ezzel a Spárta–Athén hasonlattal, bolond nácinak kiáltanák ki és azonmód bezárnák az őrültek házába. Pedig a törökországi puccskísérlet leverése után szükség lenne Berlinben spártai erényekre.

Amit Schueftan jelzett, a lőporos hordó felrobbant. Erdogan szerint a puccs Isten ajándéka volt. A lázadó tisztek későn léptek, hogy megmentsék a szekuláris köztársaságot: a kemáli állam a történelmi ócskaságok kelléktárába került. Michael Paulwitz a Junge Freiheitben azt írja, hogy megnyílt az út egy iszlamista elnöki diktatúra előtt, és Erdogan a németországi törököket ötödik hadoszlopként fogja használni.

Berlinben, Hamburgban, Stuttgartban és Bécsben hatalmas tömegek ujjongtak és éltették Allahot a puccs leverése után: az integrációnak vége. Az arab migránsok beáramlása mellett új feszítő erőként jelenik meg a török vallási állam képe, amely a török konfliktust is importálni fogja németföldre. A németországi törökök Erdoganhoz lesznek lojálisak, és nem a német államhoz.

De Paulwitz nem csodálkozik, hogy a nyugati establishment a puccs leverését a demokrácia győzelmeként üdvözölte. Botorul még mindig multikulturális Európáról álmodozik, és a bevándorlás révén akar új többséget kikényszeríteni a népben. Mint egykor a francia arisztokrácia, gyanútlanul halad a vérpad felé.