Vélemény és vita
A becsületes bank
El akarták terelni a figyelmet a mulasztásokról, mert ha azok kiderülnek, a biztosítója megtagadhatja a kár megtérítését.
Most, hogy lényegében másodjára is befejeződött a K & H-ügy, az elmúlt évtized bűnügyi krónikájának legnagyobb botrányát kavaró büntetőügye, s megkezdődtek a Fővárosi Törvényszéken a perbeszédek, kijelenthetjük, okosabbak is lettünk, meg nem is. Az ügyészi vádbeszéd hozott is újdonságot, meg nem is. Ha a történtek lényegét össze akarjuk foglalni, azt mondhatjuk, hogy adva van egy talpig becsületes bank, amelybe befurakodott egy Kulcsár Attila nevű brókerfiú, aki a mohó, kapzsi, sikerdíjas ügyfelekkel együtt kirabolta a talpig becsületes, tisztességes pénzintézetet.
A vád nem bankrablásról, hanem – legalábbis a brókerfiú esetében – sikkasztásról szól ugyan, ám a mohó ügyfeleknél jelentősen módosult, sikkasztással vagy pénzmosással szemben szinte kivétel nélkül vesztegetés elfogadására változott. Ebben a minősítésben Kulcsár Attila az aktív vesztegető, az ügyfelek pedig a passzívak, akiket semmi más nem érdekelt, csak a hozam. Nem számított az sem, ha éppen pénzre volt szükségük, hogy azt egy benzinkút parkolójában kellett átvenni Gyuszi taxistól, vagy esetleg egy offshore cég számlájára érkezett, a felelősség minden tekintetben szinte kivétel nélkül a mohó ügyfeleket terheli, terhelte, akik a magas hozam reményében odaadták pénzüket a brókerfiúnak, forgassa csak, ahogyan akarja.
Ez a vád már az első eljárásban is falnak ütközött, jórészt hiányzott ugyanis a sikkasztás elengedhetetlen kelléke, a „rábízás”, vagyis az, hogy az elkövető a rábízott javakkal a sajátjaként rendelkezik. Ha az ügyfelet nem érte kár – és nyolcvan százalékban nem érte –, akkor a fővádlott nem tudta elsikkasztani az ügyfél pénzét. Erre az apróságra már az első másodfokú eljárás is felhívta a figyelmet, a hatályon kívül helyező végzés azt is tartalmazta, kéretik megfontolni a vádmódosítást, sikkasztásról csalásra. Ez aztán nem történt meg, talán azért sem, mert rajtunk röhögött volna a világ, ha a Bécsben az osztrákok által elfogott Kulcsár Attila esetében új kiadatási eljárást kellett volna a vád módosítása miatt kezdeményezni.
Ha ez nem is történt meg, a vádnak mégis vannak új elemei. Például az, hogy Kulcsár egy „már működő” rendszerbe lépett bele. Eddig azt gondoltuk, ő volt a zseni, aki belülről rabolta ki a „sértett” bankot, de ezek szerint nem. Csak egyetlen esetet említek, amely megbújik a nyomozati iratok közt. Volt egy, a bank kizárólagos tulajdonában lévő cég, amely a brókerházzal egymilliárd forintos befektetési szerződést kötött, ám az egymilliárdot elfelejtette befizetni a számlára. A nem létező pénzét azonban így is forgatták, mígnem a különböző pénzügyi válságok forgatagában a fedezet nélküli értékpapírok mínuszba zuhantak. Nem estek azonban pánikba a brókercégnél, a veszteséget fiktív építési munkálatok leszámlázásával eltüntették.
Kulcsár egyébként ez idő tájt még a recepción dolgozott. Aztán volt olyanra is példa – megint csak a nyomozati iratokra hivatkozom –, hogy csomagban kötöttek üzletet a brókerházban, s ha a tőzsdei ügylet nyereséget hozott, azt szétosztották a VIP-ügyfelek számláin tisztes hozamként, ha meg veszteséget, akkor a hétköznapi ügyfelekkel „vitették azt el.”
Most, hogy tizenkét év után újra zárórához érkezett a K & H-ügy, annyit legalább megtudtunk a vádbeszédből: a Kulcsár-ügy nem Kulcsár-ügy. Megtudtuk azt is az ügyésztől, hogy amikor a belga (KBC) és a holland (ABN Amro) bank egyesülése folytán az ügyfélegyesítés megtörtént, a kétmilliárd (az egyik szakértői vélemény szerint négy és fél milliárd) forintos hiányt nem vitték át az egyesített brókercégbe, szaknyelven szólva arra céltartalékot nem képeztek.
Ezért is mondhatta azt Rejtő E. Tibor, a K & H Bank akkori elnök-vezérigazgatója, a büntetőper harmadrendű vádlottja egy 2007-es interjúban, hogy a brókercégnél, a K & H Equitiesnél el akarják terelni a figyelmet a súlyos mulasztásokról, amelyek lehetővé tették a bűncselekmény-sorozat elkövetését, mert ha ez kiderül, a bank és a brókerház biztosítója megtagadhatja a kár megtérítését.
Egyébiránt, mint az ügyész perbeszédéből kiderült, a brókercég biztosítója több mint tízmilliárd forintot fizetett ki kártérítésként az ügyfeleknek. Az viszont nem derült ki a perbeszédből, hogy a másik sértett, a Betonút Rt. tizenegymilliárdja hova tűnt, kinél landolt. Egyáltalán, hol a pénz?
A vád nem bankrablásról, hanem – legalábbis a brókerfiú esetében – sikkasztásról szól ugyan, ám a mohó ügyfeleknél jelentősen módosult, sikkasztással vagy pénzmosással szemben szinte kivétel nélkül vesztegetés elfogadására változott. Ebben a minősítésben Kulcsár Attila az aktív vesztegető, az ügyfelek pedig a passzívak, akiket semmi más nem érdekelt, csak a hozam. Nem számított az sem, ha éppen pénzre volt szükségük, hogy azt egy benzinkút parkolójában kellett átvenni Gyuszi taxistól, vagy esetleg egy offshore cég számlájára érkezett, a felelősség minden tekintetben szinte kivétel nélkül a mohó ügyfeleket terheli, terhelte, akik a magas hozam reményében odaadták pénzüket a brókerfiúnak, forgassa csak, ahogyan akarja.
Ez a vád már az első eljárásban is falnak ütközött, jórészt hiányzott ugyanis a sikkasztás elengedhetetlen kelléke, a „rábízás”, vagyis az, hogy az elkövető a rábízott javakkal a sajátjaként rendelkezik. Ha az ügyfelet nem érte kár – és nyolcvan százalékban nem érte –, akkor a fővádlott nem tudta elsikkasztani az ügyfél pénzét. Erre az apróságra már az első másodfokú eljárás is felhívta a figyelmet, a hatályon kívül helyező végzés azt is tartalmazta, kéretik megfontolni a vádmódosítást, sikkasztásról csalásra. Ez aztán nem történt meg, talán azért sem, mert rajtunk röhögött volna a világ, ha a Bécsben az osztrákok által elfogott Kulcsár Attila esetében új kiadatási eljárást kellett volna a vád módosítása miatt kezdeményezni.
Ha ez nem is történt meg, a vádnak mégis vannak új elemei. Például az, hogy Kulcsár egy „már működő” rendszerbe lépett bele. Eddig azt gondoltuk, ő volt a zseni, aki belülről rabolta ki a „sértett” bankot, de ezek szerint nem. Csak egyetlen esetet említek, amely megbújik a nyomozati iratok közt. Volt egy, a bank kizárólagos tulajdonában lévő cég, amely a brókerházzal egymilliárd forintos befektetési szerződést kötött, ám az egymilliárdot elfelejtette befizetni a számlára. A nem létező pénzét azonban így is forgatták, mígnem a különböző pénzügyi válságok forgatagában a fedezet nélküli értékpapírok mínuszba zuhantak. Nem estek azonban pánikba a brókercégnél, a veszteséget fiktív építési munkálatok leszámlázásával eltüntették.
Kulcsár egyébként ez idő tájt még a recepción dolgozott. Aztán volt olyanra is példa – megint csak a nyomozati iratokra hivatkozom –, hogy csomagban kötöttek üzletet a brókerházban, s ha a tőzsdei ügylet nyereséget hozott, azt szétosztották a VIP-ügyfelek számláin tisztes hozamként, ha meg veszteséget, akkor a hétköznapi ügyfelekkel „vitették azt el.”
Most, hogy tizenkét év után újra zárórához érkezett a K & H-ügy, annyit legalább megtudtunk a vádbeszédből: a Kulcsár-ügy nem Kulcsár-ügy. Megtudtuk azt is az ügyésztől, hogy amikor a belga (KBC) és a holland (ABN Amro) bank egyesülése folytán az ügyfélegyesítés megtörtént, a kétmilliárd (az egyik szakértői vélemény szerint négy és fél milliárd) forintos hiányt nem vitték át az egyesített brókercégbe, szaknyelven szólva arra céltartalékot nem képeztek.
Ezért is mondhatta azt Rejtő E. Tibor, a K & H Bank akkori elnök-vezérigazgatója, a büntetőper harmadrendű vádlottja egy 2007-es interjúban, hogy a brókercégnél, a K & H Equitiesnél el akarják terelni a figyelmet a súlyos mulasztásokról, amelyek lehetővé tették a bűncselekmény-sorozat elkövetését, mert ha ez kiderül, a bank és a brókerház biztosítója megtagadhatja a kár megtérítését.
Egyébiránt, mint az ügyész perbeszédéből kiderült, a brókercég biztosítója több mint tízmilliárd forintot fizetett ki kártérítésként az ügyfeleknek. Az viszont nem derült ki a perbeszédből, hogy a másik sértett, a Betonút Rt. tizenegymilliárdja hova tűnt, kinél landolt. Egyáltalán, hol a pénz?