A Teutoburgi-erdő hallgatása

Bad Schandaunál lépjük át a határt: a Budapestről Hamburgig futó Metropol utasainak igazolványaiba be-bekukkantanak a vonatra felszállt rendőrök, mintha csak tréfálkoznának. Valamikor itt két szocialista ország közt igazi kemény határ húzódott: egy órát állt a nemzetközi gyorsvonat, s a csomagokat is feltúrták. Örökre megmaradt emlékem 1968 augusztusáról, amikor az utolsó vonattal sikerült eljutnom Prágába és Bad Schandaut ellepték az invázióra váró szovjet és kelet-német páncélosok, s hiába vittem Prágába a Neues Deutschland legújabb számát, amelyen öles betűkkel írták, hogy Dubcek elnök Nagy Imre sorsára fog jutni. Egy honeckeri pártbonc sem mondta volna meg akkor, hogy fél évszázad után Drezda és Lipcse éppoly gazdag város képét fogja mutatni, mint Köln vagy Stuttgart, s hogy a hatalmas szocreálopera előtt, az egykori Marx tér negyvenezer négyzetmétere is kevés lesz a karácsonyi forgatag befogadására.

Aztán jött a hátborzongató hír Berlinről. Betonkoloncok, rendőrök, de a mindent elsöprő, nyomasztó jólét érzete erősebbnek bizonyult, a tér karácsonyig zsúfolt maradt. Grogozás vagy sör mellett azért nehezteltek az emberek Merkelékre, hiszen a berlini Gedächtnis Kirchéből sugárzott állami gyász erőltetett volt és hamis. A Stasi-vadász államelnök akár azt is mondhatta volna az embereknek, hogy az, amit Európa liberálisai csodálnak a mai német elitben, a továbbiakban is merőben idegen lesz tőletek, ezért elég, ha a tett helyszínén ti is leteszitek virágaitokat.

Szilveszterre aztán jött a nagy kijózanodás, a lappangó félelem, s a félig néptelen, nagy belvárosi tereken idegen jövevények petárdákkal lőtték a német polgárt és a rendőrt. A Junge Freiheit kommentátora, a nagyvárosokból jövő tévéközvetítések látványát Michael Paulwitz így összegezte: rendkívüli állapot, Gázai övezet. A frankfurti Eiserne Stegnél máskor százezer ember szokta várni az éjfélt, most a Römerbergbe, a Majnán keresztül a város szívébe futó vashidacska szinte a semmibe futott.

Hogy német földre értem én, varázslat ért ma tőle – idézhetnék Mohamed hívei Heinrich Heinét. A német oly mértékben manipulált társadalom, hogy minden tabutilalmat elfogad, s ezzel utat nyit a totális diktatúrának; az iszlám pedig a többségi társadalom sakkban tartásának eszköze – írta még 2010-ben Juana van der Weyden abban a több mint ötszáz oldalas kötetben, amelynek szerzői jóval a válság előtt tárgyilagos szomorúsággal vázolták fel a köztársaság valóságos helyzetét. A kötet címe sokatmondó: Csendes diktatúra. A tegnapi, keresztény-konzervatív emberrel szemben megjelent az új ember, aki lelkileg és erkölcsileg sérülten, tartás nélkül él – így Leyden –, s az elit keresztes hadjáratot hirdet a vallás ellen, arra ítélve a tömegeket, hogy egész életükben állami elvárások szerint éljenek. Jutalmuk egyelőre a jólét.

A karácsonyt egy Hamburg melletti kisvárosban, Buchholzban, családunk „német tagozatánál” töltöttük el. A belváros tipikusan alsó-szászországi képet mutat, téglaépületekkel, s a főtéren szinte hivalkodó volt a karácsonyiság. Helyi árusok tömege színes halakkal, franciákat megszégyenítő sajtválasztékkal, habzik a sör, s mindent betölt a sülő kolbászok és húsok, óriás libák illata. De itt a Kelet is: a török borbély Erdogant dicsérve nyírja kuncsaftjait, a legfűszeresebb kolbászok a koszovóiak kis boltjaiban kaphatók, s az egykor oroszországi németeket befogadó pár községi ház a vasút mellett – amelyet Sankt-Petersburgnak neveztek el – már elarabosodóban. Az egyik Hochschule két migráns növendékét mindennap taxi hozza az iskolába s viszi, kerülendő a német diákokkal a konfliktusokat. Egyikük, egy 17 éves afgán arról panaszkodik, hogy mivel családját még nem tudta maga után hozatni, furdalja a lelkiismeret: útjára Allah segítségével ugyanis a család dobta össze a pénzt. Csak nézem a tévét, s szinte szívom be a nyugati fehérek alávetettségének, a másodrendűségének érzetét: a londoni egyetemhez tartozó s 1916-ban, a Nagy Háború közepén alapított School of Oriental and Africa Studies, a SOAS hallgatói és tanárai a fehér filozófusok száműzését követelik a tananyagból, mondván, egész ismeretelméletük a gyarmatosítás ideológiájának átültetése a filozófia nyelvére. Marx után Arisztotelész is összetöretik.

Nem véletlen, hogy Frauke Petry, az alternatívok (AfD) vezetője a Rheinlad-Pfalzban járván keményen bírálta az egyházakat keresztényietlen magatartásukért. Pedig 1945-ben, a „nulladik órában” egyház és társadalom egyek voltak, hogy újraépítsék a lerombolt és elpusztított országot. Mára elvesztették tekintélyüket, a papok liberális mantrákat fújnak. S míg az iszlám vallási szervezetei keményen politizálnak, az egyházak sem ellenük, sem a zöldek ellen nem emelik fel a szavukat. A Nagy Zöld Dilemma pedig az, hogyan lehet leszbikusokból, homókból és migránsokból egy új, szervesen összenövő Európát alkotni. S megbékélni azok dühödt szexizmusával.

Itthon előveszem a ma legtöbbre tartott konzervatív francia író, Houllebecq esszéjét, amely először 1991-ben jelent meg. Legújabb német kiadás, karácsonyi ajándék. Az esszé a fantasztikus irodalom amerikai pápájának, H. P. Lovecraftnak műveit elemzi. Az előszóban elhangzik, hogy H. P. L. mint igazi vidéki gentleman, más rasszok iránt megvetéssel viseltetett, s amit New York nyomornegyedeiben ezekről az „idegen kreatúrákról” tapasztalt, csak megerősítette ebben. Versenytársaink, szomszédaink és ellenségeink egyben, akik a brutális erőszak szintjén erősebbek. Az egész fölött ott lebeg a mazochizmus delíriuma és a szürkeség, mindkettő felhívás tömeggyilkosságra.

A németek múltjuk folytán nem mondhatják ki azt, amit egy francia értelmiségi kimond. A Teutoburgi-erdő, mely lenyelte a Varus légióit, hallgat.