A Nyugat kihívása

Az ukrajnai helyzet, ahogy egy amerikai tábornok fogalmazott, az oroszok „hibrid háborúja”, az iraki keresztényüldözés, az izraeli konfliktus vagy akár az utóbbi évtizedben mindennapossá váló terrorveszély, mind azt mutatja, hogy a liberális demokráciák egy sor, végül a nyugati világ sorsát is befolyásoló problémát nem tudnak kezelni – Joseph Samuel Nye fogalmával élve - szoft, azaz puha eszközeikkel. Idetartozik a diplomáciai egyezkedés, az alku- és kompromisszumkötés, a tanácsadás vagy azok a jóhiszeműnek szánt tárgyalásos formák, amelyek az ukrán polgárháború kirobbanása előtt is hatástalanok voltak.

Ukrajna esetében (is) hatástalannak tűnik az a külpolitika, amivel a nyugatiak élnek: hiába próbálják „együttműködéssel” – meggyőzéssel, ígéretekkel – elérni, hogy a „partnerek” megtegyék, amit szeretnének. Ezért ma már a „hard”, azaz kemény eszközöket látjuk: szankciók, kényszerítő intézkedések, katonai erősítés. A puha eszközök már nem megfelelők, az unióval szembeni elvárások pedig ismét durvább eszközöket igényeltek. Az uniónak a saját szankcióit azonban már magának kell megfizetnie kárpótlás formájában. A gazdasági, hitel- és euróválságot követheti egy olyan külpolitikai krízis, amelynek következtében a tagállamokat megosztják az Oroszországgal szembeni szankciók, és „Európa” (az egykori Jugoszlávia után) Ukrajnában sem tud fellépni követendő erőként.

Tény, hogy a Nyugat teremtett, alkotott egy mítoszt a nyugati szellemről, amely egyetemes igazságként működik a világban, s amely iránymutató és ellenállhatatlan fölénnyel rendelkezik. Ennek tudatában, amikor a „hanyatló Nyugat” szókapcsolatot hallják, nyugodt magabiztossággal illetik a kritikusokat putyinizmussal, nacionalizmussal, keleti badarsággal vagy barbársággal. Pedig a legtöbb kritika egyáltalán nem arról szól, hogy Oroszország és Kína lenne a példakép. Pusztán azok festik fekete-fehérre a mostani politikai diskurzust, akik hamar szeretnék eldönteni a vitát – természetesen a Nyugat mostani domináns szellemisége javára. Az igazi gond nem a rendszermodell-keresés, hanem talán az, hogy nem igaz a tévedhetetlenségről és legyőzhetetlenségről szóló mítosz. A nyugati versenyképesség – legyen az politikai vagy gazdasági – nem alapulhat a nyugati fölénybe vetett hiten. Ennél sokkal többről van szó. Éppen ezért új orientációs pontokat kell keresni, újabb lendületet kell venni, és más innovációs forrásokat kell találni.

Ha azt szeretnék a Nyugat örökségének égisze alatt tömörülő államok, hogy hatékonyak legyenek a nagy világverseny minden területén, akkor a válságok idején nem működhetnek a békeidő stratégiájával. Krízishelyzetben nem áltathatják magukat a nyugati fejlődés törhetetlen törvényszerűségével, és lemaradó versenyhelyzetben nem tarthatnak más kultúrákból és más rendszerekből származó megoldásoktól. Nem új keletű bölcsesség: „Hisz’ leginkább ellenétől fog tanulni az okos. / Óvatosság tart meg mindent: s ezt baráttól nem tanulsz, / Még az ellenség erővel s egyenest rákényszerít.” Nem árt megszívelni ezeket a sorokat.