Vélemény és vita
A Mikó-kollégium névadója
Alig-alig érte el a honi média ingerküszöbét az a keddi hír, hogy román állami tulajdonban marad a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium
Alig-alig érte el a honi média ingerküszöbét az a keddi hír, hogy román állami tulajdonban marad a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, az illetékes bukaresti restitúciós bizottság szavazattöbbséggel elutasította az Erdélyi Református Egyházkerület visszaszolgáltatási kérelmét. A református egyház és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség is igazságtalannak és elfogadhatatlannak tartja a döntést. Újrakezdik a jogi harcot a kollégium visszaszerzéséért. A „Mikó-ügy” mint cseppben a tenger, mutatja nem csupán a román jogállam fogyatékosságait, az alapvető emberi jogok, köztük a tulajdonjog és a vallásszabadság érvényesülésének korlátait a posztkommunista Romániában, hanem azt is, hogy a kilencvenhat éve szétszakított Kárpát-medencei magyarság milyen heroikus, sokszor reménytelennek látszó küzdelmet folytat saját kulturális értékeiért, intézményeiért. A nemzetmegtartó intézmények között különösen fontosak az iskolák – köztük az egyházi neveldék –, s ezek közé tartozik a Székely Mikó Kollégium is, amelyet 1858-ban, a Habsburg- abszolutizmus idején alapított gróf Mikó Imre, s amelyet 1948-ban a román kommunista diktatúra államosított. Az 1989. decemberi fordulat után az intézményben visszaállt a magyar tannyelvű oktatás, s az elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását elrendelő román kárpótlási törvény értelmében 2002-ben a református egyház visszakapta jogos tulajdonát, Erdély hét híres egykori református középiskolájának egyikét. Tíz évvel később azonban egy román bírósági ítélettel visszaállamosították a sepsiszentgyörgyi iskolaépületeket, mert a törvényszék úgy találta, hogy a restitúciós bizottság jogtalanul juttatta vissza az ingatlant az Erdélyi Református Egyházkerületnek, mondván, az épületegyüttest nem az egyház pénzéből, hanem nagyobb részben közadakozásból építették. Négy éve folyik a küzdelem a visszaállamosítás visszavonásáért, 2012. szeptember 1-jén több tízezren tüntettek a kollégiumért, és még az amerikai külügyminisztérium is bírálta tavaly a román bírósági ítéletet, amely szerint az iskola nem volt a református egyházé annak ellenére, hogy a kommunista hatóságoknak az államosításról szóló dokumentumai az egyházat jelölték meg tulajdonosként. Az ügynek nyilvánvalóan nincs vége, annál is inkább, mert egy éve a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult az Erdélyi Református Egyházkerület, és azt várja: kedvező döntés esetén perújrafelvételt és tisztességes eljárást lehet kezdeményezni Romániában.
A nemzeti összetartozás napja igazán jó alkalom arra, hogy a Mikó-ügy is a Kárpát-medencei összmagyar szolidaritás szimbóluma legyen. Ezt megérdemli a híres háromszéki oktatási intézmény, de megérdemli a méltatlanul elfelejtett névadója is. Gróf Mikó Imre hírét ma már alig ismerik, pedig „Erdély Széchenyije”, az erdélyi magyar reformátusság kiemelkedő államférfiúja volt, aki a hosszú reformkor (1825–1875) alatt Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös – velük egyenrangú – kortársaként példamutató erkölcsi tartásával, szellemi kisugárzásával és gazdag alkotó életművével a modern Magyar- és Erdélyország egyik tartópillérévé vált. Széchenyi közéleti fellépésével szinte egy időben indult pályája, és ugyanabban az évben hunyt el, mint barátja, Deák Ferenc. A székely arisztokrata családból származó Mikó igazi hazafias tevékenysége és közhasznú munkája a forradalom és szabadságharc utáni években bontakozott ki. Egész tevékenysége fényében nagyon kifejező a jelmondata: „Mit erőszakkal nem lehet elérni, az csöndben és halkan munkálva véghez vihető.” A Habsburg-önkényuralom éveiben Kolozsváron tetterejét és szervezőkészségét az erdélyi közművelődés szolgálatába állította, az 1850-es években vetette meg egy sor, Erdély kulturális életét később évtizedekre meghatározó intézmény és egyesület alapjait. Nevéhez fűződik többek között az Erdélyi Gazdasági Egyesület újjáalakítása (1854), élete főműve, az Erdélyi Múzeum-Egyesület létrehozása (1859), Erdély református kollégiumainak anyagi támogatása, a sepsiszentgyörgyi református kollégium megalapítása, valamint az erdélyi történetírás és tudományosság fórumainak megteremtése.
A kora legjobb történetíróival együtt összegyűjtött történeti forrásanyagból az 1850-es években háromkötetnyit tett közzé, Erdélyi Történelmi Adatok címmel. Megírta nagy szellemi elődei, Bod Péter és Benkő József életrajzát is. Közművelődési, tudományszervezői és mecénási tevékenysége nem csupán Erdély kulturális felemelkedésére irányult, szervezőmunkájával és anyagi áldozattételeivel az összmagyarság közművelődését is szolgálta. Így 1860-ban jelentős adománnyal járult hozzá a Magyar Tudományos Akadémia törzstőkéjének emeléséhez, 1867-től haláláig a Magyar Történelmi Társulat elnöke volt, mégpedig az első. Emellett 1865-től Kolozsvár követe a pesti országgyűlésen. A kiegyezés évében megalakult Andrássy-kormányban – a Deák-párt képviselőjeként – 1867 és 1870 között közmunka- és közlekedésügyi miniszterként dolgozott, vagyis mint „Erdély Széchenyije”, ugyanazt a tárcát irányította, amelyet 1848-ban a Batthyány-kormányban gróf Széchenyi István. Érdemei közé tartozik, hogy az anyagi nehézségekkel küzdő Magyar Északi Vasút állami felvásárlásával 1868-ban megalapította a Magyar Királyi Államvasutakat, valamint minisztersége idején épült ki az Erdélyt Magyarországgal összekötő vasúti pálya.
„Gróf Mikó háza, mint a mesebeli Artus király kerek asztala, gyűlhelye volt a jeleseknek. Mágnás és polgár, tudós és művész, államférfi és gazda, egyházi és világi, pap és katona találkozott itt, hol nagyobb és hol kisebb gyülekezetben; (…) Ami innen indult meg, annak a sikere biztos volt, mert vagy nem talált ellenzékre, vagy ha igen, legyőzte. (…) Ő nincs többé, és e központ elveszett. Ki lesz az, aki úgy, mint ő, képes lesz ennyi és ilyen erőt maga köré gyűjteni és a közjó érdekében működtetni? Könnyes szemmel és fájdalomdúlt szívvel kénytelenülünk azt mondani: ez idő szerint e hazában nem tudunk, nem ismerünk senkit.” Így búcsúzott az Erdélyi Múzeum-Egylet igazgató választmánya alapítójától és szeretve tisztelt elnökétől, a száznegyven éve Kolozsváron elhunyt Hídvégi gróf Mikó Imrétől. Mi, mai magyarok pedig azzal tiszteljük emlékét, ha nem hagyjuk másodszor is elvenni az erdélyi magyar reformátusoktól az általa alapított iskolát.
A nemzeti összetartozás napja igazán jó alkalom arra, hogy a Mikó-ügy is a Kárpát-medencei összmagyar szolidaritás szimbóluma legyen. Ezt megérdemli a híres háromszéki oktatási intézmény, de megérdemli a méltatlanul elfelejtett névadója is. Gróf Mikó Imre hírét ma már alig ismerik, pedig „Erdély Széchenyije”, az erdélyi magyar reformátusság kiemelkedő államférfiúja volt, aki a hosszú reformkor (1825–1875) alatt Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös – velük egyenrangú – kortársaként példamutató erkölcsi tartásával, szellemi kisugárzásával és gazdag alkotó életművével a modern Magyar- és Erdélyország egyik tartópillérévé vált. Széchenyi közéleti fellépésével szinte egy időben indult pályája, és ugyanabban az évben hunyt el, mint barátja, Deák Ferenc. A székely arisztokrata családból származó Mikó igazi hazafias tevékenysége és közhasznú munkája a forradalom és szabadságharc utáni években bontakozott ki. Egész tevékenysége fényében nagyon kifejező a jelmondata: „Mit erőszakkal nem lehet elérni, az csöndben és halkan munkálva véghez vihető.” A Habsburg-önkényuralom éveiben Kolozsváron tetterejét és szervezőkészségét az erdélyi közművelődés szolgálatába állította, az 1850-es években vetette meg egy sor, Erdély kulturális életét később évtizedekre meghatározó intézmény és egyesület alapjait. Nevéhez fűződik többek között az Erdélyi Gazdasági Egyesület újjáalakítása (1854), élete főműve, az Erdélyi Múzeum-Egyesület létrehozása (1859), Erdély református kollégiumainak anyagi támogatása, a sepsiszentgyörgyi református kollégium megalapítása, valamint az erdélyi történetírás és tudományosság fórumainak megteremtése.
A kora legjobb történetíróival együtt összegyűjtött történeti forrásanyagból az 1850-es években háromkötetnyit tett közzé, Erdélyi Történelmi Adatok címmel. Megírta nagy szellemi elődei, Bod Péter és Benkő József életrajzát is. Közművelődési, tudományszervezői és mecénási tevékenysége nem csupán Erdély kulturális felemelkedésére irányult, szervezőmunkájával és anyagi áldozattételeivel az összmagyarság közművelődését is szolgálta. Így 1860-ban jelentős adománnyal járult hozzá a Magyar Tudományos Akadémia törzstőkéjének emeléséhez, 1867-től haláláig a Magyar Történelmi Társulat elnöke volt, mégpedig az első. Emellett 1865-től Kolozsvár követe a pesti országgyűlésen. A kiegyezés évében megalakult Andrássy-kormányban – a Deák-párt képviselőjeként – 1867 és 1870 között közmunka- és közlekedésügyi miniszterként dolgozott, vagyis mint „Erdély Széchenyije”, ugyanazt a tárcát irányította, amelyet 1848-ban a Batthyány-kormányban gróf Széchenyi István. Érdemei közé tartozik, hogy az anyagi nehézségekkel küzdő Magyar Északi Vasút állami felvásárlásával 1868-ban megalapította a Magyar Királyi Államvasutakat, valamint minisztersége idején épült ki az Erdélyt Magyarországgal összekötő vasúti pálya.
„Gróf Mikó háza, mint a mesebeli Artus király kerek asztala, gyűlhelye volt a jeleseknek. Mágnás és polgár, tudós és művész, államférfi és gazda, egyházi és világi, pap és katona találkozott itt, hol nagyobb és hol kisebb gyülekezetben; (…) Ami innen indult meg, annak a sikere biztos volt, mert vagy nem talált ellenzékre, vagy ha igen, legyőzte. (…) Ő nincs többé, és e központ elveszett. Ki lesz az, aki úgy, mint ő, képes lesz ennyi és ilyen erőt maga köré gyűjteni és a közjó érdekében működtetni? Könnyes szemmel és fájdalomdúlt szívvel kénytelenülünk azt mondani: ez idő szerint e hazában nem tudunk, nem ismerünk senkit.” Így búcsúzott az Erdélyi Múzeum-Egylet igazgató választmánya alapítójától és szeretve tisztelt elnökétől, a száznegyven éve Kolozsváron elhunyt Hídvégi gróf Mikó Imrétől. Mi, mai magyarok pedig azzal tiszteljük emlékét, ha nem hagyjuk másodszor is elvenni az erdélyi magyar reformátusoktól az általa alapított iskolát.