A Jobbik az újbaloldal útján

Hogy a szocialisták ismét ugyanabba a folyóba lépnek – nincs min csodálkoznunk. Hogy a baloldali pártok versenyt futnak a marxista gyökerű populizmus minél hihetőbb változatának kidolgozásában – az szükségszerű. Mert ez ma a liberális elvektől megtisztított újbaloldal útja. De hogy a Jobbik is beáll a sorba és zászlajára tűzi a „nemzeti burzsoázia” elleni harcot – az kissé meghökkentő pozicionálás egy volt nemzeti radikális párttól. Ha úgy tetszik, teljesen ideológiaidegen, abszurd és ostoba út. Voltaképp a sokszor tagadott összeboruláshoz vagy a teljes bukáshoz vezet.

Ha teszünk egy vargabetűt és elmerengünk azon, hogy Botka László miniszterelnök-jelöltként annyival tud többet elődeinél, hogy választott polgármesterként nagyobb a tekintélye, hogy kész végleg szakítani a liberális közösségekkel, hogy van egy fikarcnyi esélye valami „baloldalit” átmenteni a következő ciklusra, akkor arra is rájövünk, hogy egyelőre nem tud új tartalmat kínálni. Így lett a „fizetésemelést mindenkinek” nyilvánvaló sületlenségből a „fizessenek a gazadagok” populista szólam az új jelszó. A vagyon után fizetendő „luxusadó-szerű” politika ugyan lehet népszerű, de nem mindegy, hogy ki, mikor, milyen környezetben és hogyan mondja.

Botka pedig egy hiteltelen párt hiteltelen vezetőinek koszorújában és egy olyan időben mondja, amikor a kormányzat sokkal több és nagyobb mértékű szociális intézkedést tesz, mint az elmúlt évtizedekben bárki tett volna. A cselekedet így ki is oltja az ígéretet. A ténylegesen érezhető rezsicsökkentés, a közétkeztetés ingyenessé tétele, a családtámogatási csatornák kibővítése, a gyermekek után járó adókedvezmények növelése, az ingyenes tankönyv, a béremelések, és így tovább a teljesség igénye nélkül, mind-mind olyan tettek, amire csak hiteltelenül lehet most Botkáéknak ráígérniük. Jól érezhető, hogy nem is ez lesz a baloldal kitörése pontja – és az sem biztos, hogy valaha még egyáltalán lesz neki ilyen.

A Jobbik hasonló ígérete, a „földesúradó”, frappáns és dicséretesen innovatív kifejezés, tartalmában azonban semmiféle újszerűséget nem láthatunk a baloldal populista szólamaihoz képest. Az éves kereset vagy a vagyon után befizetendő különadó, illetve az, hogy a bevételt adjuk oda a melósoknak, a szegényeknek, a rászorulóknak, vagy fejlesszük belőle a szociális és az egészségügyi intézményeket, régi-régi baloldali toposz. Az igazságos újraelosztás ilyetén gondolata már Marx filozófiájának is alapja volt. Pikáns is Vona Gábor szájából hallani.

Ellenben az a fajta kommunikáció, amely arccal megjelöli az Orbán-kormány regnálása óta sikeres vállalkozókat, „nagytőkéseket”, képes erodálni a Fidesz népszerűségét. Főként, ha a Jobbik a marxista ízű „nemzeti burzsoázia” jelzővel illeti őket. Ugyanis a magyarok egy része nemcsak defetista (lásd: most már egyre többen elhiszik, hogy nem lettünk volna képesek megrendezni az olimpiát!), hanem irigy is.

Erre a zsigeri irigységre pedig könnyű a politikának rájátszania. Könnyű a gazdagokat célpontba állítani, és azt hazudni, hogy mi másképp csinálnánk. Hogy vegyük el tőlük a vagyonukat, a keresetüket, és adjuk oda a kisembereknek. Függetlenül attól, hogy egy-egy gazdagabb polgár milyen úton-módon vagyonosodott meg.

Sőt, a nagy gyűlölködés közepette az az össznemzeti cél is elhomályosul, hogy a globalizációs kihívások közepette az uniós tagságunkból kifolyólag Magyarország versenyképessége azon is áll vagy bukik, hogy létezik-e az olyan nemzeti vállalkozói réteg, amely képes befektetni, fejleszteni, munkát adni, adót fizetni.

A Jobbik kacskaringós politikai útjain már nem csodálkozunk. Azon sem, hogy mindezzel párhuzamosan felvetették a „bérunió” bevezetését is az Európai Unióban. Talán kicsit azt furcsállhatjuk, hogy mostanra már ők is marxista könyveket olvasgatnak, és azt is, hogy ész nélkül beállnak a baloldali populizmus egyébként sem túl hiteles „ki tud nagyobbat mondani” küzdelmeibe. A dolog érdekessége viszont az, hogy jelen állapot szerint ha a pártok valóban a programjaik mentén fognának össze (ahogy egyébként mondani is szokták), akkor a Jobbik és a szocialista párt már most egymás tenyerébe csaphatna.