Vélemény és vita
A Gulag és mi
A kivételezettnek alá kell írnia, hogy mindarról, amit látott, hallgatnia kell, ellenkező esetben a halálbüntetéssel is számolhat…
Évünk a Gulagra, a szovjet kényszermunkatáborokra való visszaemlékezés esztendeje. Kései emlékezés? Akik így vélekednek, elsiklanak egy olyan tényező mellett, mint a migráció. Milyen választ adjon a társadalom arra a kérdésre, amikor Malthus túlnépesedési görbéje győzedelmeskedni látszik a szabadság eszméje felett? Az orosz forradalom vezetői ennek kapcsán nem restellték bevallani az emberirtás iránti vonzalmukat, és a modernizáció oltárán bevezették a rabszolgaságot. A „második forradalomtól”, 1929-től Sztálin 1953. márciusi haláláig tizennyolc-húsz millió ember került kényszermunkatáborokba és legalább egynegyedük ott is halt meg.
A lágervilágot már 1953-ban leírta a lengyel Gustav Herling, akinek regénye 1988-ig szamizdatként forgott Lengyelországban. Feljegyzései húsz évvel előzték meg Szolzsenyicin Gulag szigetcsoport című nagy művét, és bár az angol kiadáshoz a „békeharcos” Bertrand Russel írta az előszót, az ötvenes évek balos francia értelmisége még Albert Camus igyekezete ellenére is meg tudta akadályozni franciaországi megjelenését. Maga Sztahanov, Sztálin első számú élmunkása is nyilatkozott az angol sajtóban, hogy a „szocialista munka hőse”, a sztahanovista kategóriája nem más, mint a kényszermunka minden formájának a tagadása. Mosolyoghatnánk a mesteren, aki időnként abbahagyta bányászszerszámai rendezgetését, hogy a sajtóban olyan gyanakvó emberekkel veszekedjen, akiknek a szocializmushoz úgymond a világon semmi közük sincs. S Magyarországon a hetvenes években a Gyűjtőben rabmunkások fordították Szolzsenyicint, hogy a párt vezetői tisztában legyenek a rájuk leselkedő veszéllyel, és zártak be olyanokat, akik barátaik körében szamizdatként terjesztették a Gulag szigetcsoportról szóló történeteket.
Érdekes, hogy Krausz TamásA sztálinizmus hétköznapjai című művében azt is vitatta, hogy a kommunizmus arculatát főképp az erőszak határozta volna meg. A szovjet világ hétköznapjai és az állami erőszak bizonyos elemei szerinte ugyan összefonódtak, de a totális állami erőszakrendszer kiépítése valamilyen közbülső szinten elakadt. Hitler faji alapon szervezte meg a rabszolgamunkát, Sztálin a jövő igézetében. Csakhogy a rabból lágerparancsnokká lett Naftali Aronovics Frenkel – aki jövedelmezővé tette a lágermunkát – kegyetlen üzletember volt. Munkaerejük szerint három csoportba osztotta a rabokat, és az elsőbe tartozók legalább a kétszeresét ették, mint a harmadikban lévő „invalidusok”.
Ez döntött a túlélési esély és a biztos halál között. Az embernek rossz érzése támad, mintha a véletlenségből és szűkösségből eredő kommunista rend rendcsinálói, pontosabban tömeggyilkosai eszmetörténeti felmentésével kaput lehetne nyitni egy olyan, társadalmi összecsapásoktól terhes jövőnek, amelyben az emberiség megzabolázásához újra szükségessé válhat „átnevelő” táborok építése. Persze liberális alapon, az ördög ellen az ördög fegyverével harcolva. Az, hogy az Egyesült Államokban a börtönépítés és a börtönipar komoly trend lett, a jövőt tekintve elgondolkodtató. S amíg Németországban hetvenhat fogvatartott jut százezer főre, az amerikaiaknál a tízszerese, és a pártállamot a csúcskapitalizmussal ötvöző Kína legnagyobb börtönében, Shenyangban húszezer embert tartanak fogva, többet, mint ma Magyarország börtöneiben összesen. A putyini Oroszországban egymillióra becsülik a zár alatt tartottak számát.
Herling, a Gulag-lakó úgy beszélt 1937-ről, a Gulag-rendszer tömeges alkalmazásának évéről, mintha éppen olyan történelmi esemény lett volna, mint Jeruzsálem pusztulása. Hamis ugyanis az a felfogás, hogy az osztályalapra helyezett terrorból hiányzott a rasszizmus mérge. Függetlenül attól, hogy Sztálin és környezete az egyes nemzeteket biológiai szelektálás szempontjából is rangsorolta – az élen a lengyelek és az ukránok álltak –, gyűlöletük a zsidókra is kiterjedt. A jercevói lágerben – írta Herling – a csalódott zsidók bibliai átkokat szórtak őrzőikre. A belügy vizsgálótisztjei meg voltak győződve arról, hogy a politikai betegség ragályos, és különösen családon keresztül terjed. Átszellemült, ördögűzésre emlékeztető rasszizmusuk miatt – bár a lágerekben a humánum jeleként ott áll a „viszontlátás háza” (amely intim szobaként is szolgál) – csak kevesen jutottak el a szeretteikkel való találkozásig.
A kivételezettnek alá kell írnia, hogy mindarról, amit látott vagy hallott, hallgatnia kell, ellenkező esetben a legsúlyosabbal, a halálbüntetéssel is számolhat. A hírzárlat tökéletesebb volt, mint Németországban a lágereket illetően, és még olajozottabban működött, mint a hétmillió áldozatot követelő, a párt legfőbb vezetői által levezényelt ukrajnai éhínség idején. A német–szovjet háború kitörése után új, állig felfegyverzett NKVD-egységek érkeznek a Gulag táboraiba, és egymillió katona vigyázta a belső ellenségként kezelt kényszermunkásokat. A lágerek lakói majd csak 1953 „hideg nyarán” jutottak el a tömeges ellenállásig, és helyenként ellenfelei lettek a páncélosokkal és tüzérséggel támadó belügyi csapatoknak.
Mit is tudhattak a táborokról az ott lakók, ha mint a nyulak, ketrecbe zárva éltek, és nem lehetett meg bennük a megkülönböztetés, a felülről való áttekintés képessége, amely embertömegek őrzéséhez a maga egészében elengedhetetlenül szükséges? – tette fel a költői kérdést egy, a jercevói lágermúzeumot látogató íróember kísérője, akinek apja és nagyapja is ott szolgált őrként.
A mai európai politikai osztályban az alattvalóiktól való félelem és a lázadás lélektana – lásd Merkel „szerelmét” Erdogan iránt – különös fegyverbarátságot hozhat létre Európában az iszlám és a pénzkölcsönzők között. S akkor beindulhat az amerikánus ihletésű börtöntrend. Keresztény és moszlim, fehér és fekete rabokkal.
A lágervilágot már 1953-ban leírta a lengyel Gustav Herling, akinek regénye 1988-ig szamizdatként forgott Lengyelországban. Feljegyzései húsz évvel előzték meg Szolzsenyicin Gulag szigetcsoport című nagy művét, és bár az angol kiadáshoz a „békeharcos” Bertrand Russel írta az előszót, az ötvenes évek balos francia értelmisége még Albert Camus igyekezete ellenére is meg tudta akadályozni franciaországi megjelenését. Maga Sztahanov, Sztálin első számú élmunkása is nyilatkozott az angol sajtóban, hogy a „szocialista munka hőse”, a sztahanovista kategóriája nem más, mint a kényszermunka minden formájának a tagadása. Mosolyoghatnánk a mesteren, aki időnként abbahagyta bányászszerszámai rendezgetését, hogy a sajtóban olyan gyanakvó emberekkel veszekedjen, akiknek a szocializmushoz úgymond a világon semmi közük sincs. S Magyarországon a hetvenes években a Gyűjtőben rabmunkások fordították Szolzsenyicint, hogy a párt vezetői tisztában legyenek a rájuk leselkedő veszéllyel, és zártak be olyanokat, akik barátaik körében szamizdatként terjesztették a Gulag szigetcsoportról szóló történeteket.
Érdekes, hogy Krausz TamásA sztálinizmus hétköznapjai című művében azt is vitatta, hogy a kommunizmus arculatát főképp az erőszak határozta volna meg. A szovjet világ hétköznapjai és az állami erőszak bizonyos elemei szerinte ugyan összefonódtak, de a totális állami erőszakrendszer kiépítése valamilyen közbülső szinten elakadt. Hitler faji alapon szervezte meg a rabszolgamunkát, Sztálin a jövő igézetében. Csakhogy a rabból lágerparancsnokká lett Naftali Aronovics Frenkel – aki jövedelmezővé tette a lágermunkát – kegyetlen üzletember volt. Munkaerejük szerint három csoportba osztotta a rabokat, és az elsőbe tartozók legalább a kétszeresét ették, mint a harmadikban lévő „invalidusok”.
Ez döntött a túlélési esély és a biztos halál között. Az embernek rossz érzése támad, mintha a véletlenségből és szűkösségből eredő kommunista rend rendcsinálói, pontosabban tömeggyilkosai eszmetörténeti felmentésével kaput lehetne nyitni egy olyan, társadalmi összecsapásoktól terhes jövőnek, amelyben az emberiség megzabolázásához újra szükségessé válhat „átnevelő” táborok építése. Persze liberális alapon, az ördög ellen az ördög fegyverével harcolva. Az, hogy az Egyesült Államokban a börtönépítés és a börtönipar komoly trend lett, a jövőt tekintve elgondolkodtató. S amíg Németországban hetvenhat fogvatartott jut százezer főre, az amerikaiaknál a tízszerese, és a pártállamot a csúcskapitalizmussal ötvöző Kína legnagyobb börtönében, Shenyangban húszezer embert tartanak fogva, többet, mint ma Magyarország börtöneiben összesen. A putyini Oroszországban egymillióra becsülik a zár alatt tartottak számát.
Herling, a Gulag-lakó úgy beszélt 1937-ről, a Gulag-rendszer tömeges alkalmazásának évéről, mintha éppen olyan történelmi esemény lett volna, mint Jeruzsálem pusztulása. Hamis ugyanis az a felfogás, hogy az osztályalapra helyezett terrorból hiányzott a rasszizmus mérge. Függetlenül attól, hogy Sztálin és környezete az egyes nemzeteket biológiai szelektálás szempontjából is rangsorolta – az élen a lengyelek és az ukránok álltak –, gyűlöletük a zsidókra is kiterjedt. A jercevói lágerben – írta Herling – a csalódott zsidók bibliai átkokat szórtak őrzőikre. A belügy vizsgálótisztjei meg voltak győződve arról, hogy a politikai betegség ragályos, és különösen családon keresztül terjed. Átszellemült, ördögűzésre emlékeztető rasszizmusuk miatt – bár a lágerekben a humánum jeleként ott áll a „viszontlátás háza” (amely intim szobaként is szolgál) – csak kevesen jutottak el a szeretteikkel való találkozásig.
A kivételezettnek alá kell írnia, hogy mindarról, amit látott vagy hallott, hallgatnia kell, ellenkező esetben a legsúlyosabbal, a halálbüntetéssel is számolhat. A hírzárlat tökéletesebb volt, mint Németországban a lágereket illetően, és még olajozottabban működött, mint a hétmillió áldozatot követelő, a párt legfőbb vezetői által levezényelt ukrajnai éhínség idején. A német–szovjet háború kitörése után új, állig felfegyverzett NKVD-egységek érkeznek a Gulag táboraiba, és egymillió katona vigyázta a belső ellenségként kezelt kényszermunkásokat. A lágerek lakói majd csak 1953 „hideg nyarán” jutottak el a tömeges ellenállásig, és helyenként ellenfelei lettek a páncélosokkal és tüzérséggel támadó belügyi csapatoknak.
Mit is tudhattak a táborokról az ott lakók, ha mint a nyulak, ketrecbe zárva éltek, és nem lehetett meg bennük a megkülönböztetés, a felülről való áttekintés képessége, amely embertömegek őrzéséhez a maga egészében elengedhetetlenül szükséges? – tette fel a költői kérdést egy, a jercevói lágermúzeumot látogató íróember kísérője, akinek apja és nagyapja is ott szolgált őrként.
A mai európai politikai osztályban az alattvalóiktól való félelem és a lázadás lélektana – lásd Merkel „szerelmét” Erdogan iránt – különös fegyverbarátságot hozhat létre Európában az iszlám és a pénzkölcsönzők között. S akkor beindulhat az amerikánus ihletésű börtöntrend. Keresztény és moszlim, fehér és fekete rabokkal.