A CIA ege alatt nincs semmi új

Az iraki és afganisztáni háborúban ejtett hadifoglyok kihallgatása során bevetettek olyan eszközöket, amelyek nemcsak alapvető nemzetközi megállapodásokat vettek semmibe, de az emberiesség határain is messze túlléptek. Másodlagosan, ha nem éppen kis súllyal, megjelent a hírek hátterében a megjegyzés, hogy a meg nem engedett eszközök alkalmazásának hiányában nem lehetett volna a hadifoglyokból olyan stratégiai fontosságú információkat kiszedni, amelyek többek között Oszama bin Laden búvóhelyének felfedéséhez vezettek.
 
Joszif Visszarionovics Obama

Csupán mellékesen érdemes megjegyezni, a hivatalos amerikai adminisztráció nem sokkal Bin Laden likvidálása után azzal kérkedett, hogy a rejtekhely tudományos értékű begyűrűzése DNS-minták segítségével történt, amelyek az első számú köz­ellenség rokoni kötelékének sűrűsödésével tették végül a beszerzett minták alapján „láthatóvá” a búvóhelyet.

Ezzel a kis ellentmondással, amely kérdésessé teszi a kínzások katonai jelentőségű értelmét, érdekes módon esik egybe Barack Obama elnök nyilatkozata, miszerint az Egyesült Államok erkölcsi nagyságát igazolja, hogy nyíltan szembe mer nézni az elkövetett bűnökkel. Való igaz: a nagyhatalom megingathatatlan hegemóniáját és erkölcsi felfogását igazolja a beismerés. Ilyen logikával érvelt Sztálin is, amikor túlkapásnak minősítette azokat a nem titkolt, nem titkolható gyilkosságokat, amelyeket az emberei követtek el. Ő azzal igazolta személye feddhetetlenségét és az erős kéz politikájának szükségességét, hogy kivégeztette azokat is, akik a nevében gyilkoltak.

Az Egyesült Államok elnöke, Obama, Sztálinnal ellentétben, nem látja szükségesnek, hogy tájékoztassa a pórnépet, hogy milyen büntetésben részesíti az elkövetőket.

A nyilatkozat értelmében ez már megtörtént. Tévedés ne essék, ha elkövetőkről és büntetésről beszélünk, ne a szadista vallatók jussanak eszünkbe, hanem azok az „elkövetők”, akik azzal szolgáltatták ki magukat az CIA-féle inkvizíciónak, hogy az amerikai demokrácia fogalmi rendszere vagy üzleti érdekei ellen valamilyen formában felléptek – ne feledjük, ezek Amerikában rokon értelmű cselekmények! Az a tény, hogy Obama nyíltan szembenéz a múlttal, abban nyilvánul meg, hogy kimondja: tudja meg a világ, mi jár azoknak, akik szembeszegülnek az impériummal.

Ez a látásmód az Egyesült Államok ellenségei mellett szövetségeseit is érinti, noha velük szemben egy másfajta, rutinszerűen alkalmazott nyomásgyakorlási módszert vetnek be. Werner Weinfeld, aki éveken át képviselte Németországot az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalások során, így írta le egy televízió-műsorban az amerikai kormány három szinten megvalósuló magatartási formáját: „Amikor megegyezik a véleményünk, a legjobb barátok vagyunk, átöleljük egymást, olyan intenzitással, hogy már a bordák épsége forog kockán. Ha másodlagos kérdésekben nem egyezik a véleményünk, az történik rendre, hogy az amerikai kormány megkérdi, hol marad a történelmi hála, amely kijár azoknak, akik kiharcolták és biztosították a németek szabadságát. Amikor komoly kérdésben vallunk egymástól eltérő felfogást, terítékre kerülnek a hírszerző szolgálatok Németországot terhelő anyagai (…) csináljátok a dolgot úgy, ahogy mi akarjuk, vagy elbánunk veletek (…) Az amerikaiaknak érdekeiket illetően világos elképzeléseik vannak  (…)  ennek megfelelően járnak el. Ez a realitás.”*

Washingtoni tananyag

Udo Ulfkotte, akinek nemrég megjelent könyvéből származik az idézet, saját tapasztalatai alapján ismerteti, miféle műhelyekben kovácsolódnak a káderek, akik a politikában, sajtóban és a pénzügyi intézetek legfelsőbb szintjein szolgálják Amerikát a német közéletben. A beszervezés az egyetemeken kezdődik. Professzorok, akik hasonló módon jutottak posztjukhoz, szemináriumok keretein belül tanulmányozzák diákjaik politikai beállítódottságát, még inkább személyiségét. Aki megfelelőnek bizonyul, érdemesül egy továbbképző tanfolyamra, ahol nem a hallgatónak kell fizetnie, sokkal inkább őt honorálják napidíjjal és egy utólagos, diákok számára jelentős összegű honorá­riummal. Mindenki, akit ezekre a tanfolyamokra meghívnak, már ott érezheti magát egy karrierlétra legalsó fokán. További egyetemi tananyagnak álcázott előadás-sorozatok szolgálnak a kiválasztott káderek megfigyelésére és folytatólagos szűrésére.
A végleges biztonságérzetet a kiválasztottaknak az adja meg, amikor felveszik egy civilszervezetbe
(a sok közül), amely az „Atlanti-óceánt átívelő barátság” szolgálatában áll. Ezen szervezetek egyike a Német Marshall Alapítvány (German Marshall Fund), amely a CIA-val nem titkolt kapcsolatban áll, és amelynek  tagjait rendszeresen meghívják (továbbképzésre) az Egyesült Álla­mokba.

Ulfkotte részletesen leírja, milyen formában ölt alakot a fentebb leírt fojtogató átölelés, amely a közös nézetek kialakulását, jobban mondva a kialakítását szolgálja: „Ez a Német Marshall Alapítvány átnyújtott mindnyájunknak egy készpénzzel teli borítékot, amely  amerikai tartózkodás fedezésére szolgált. Választhattam magamnak egy klímaberendezéssel felszerelt bérautót, az üzemanyagköltséget természetesen ők fedezték. Mint ahogy a szállodát, mosodát és az étkezést is. (…) Megajándékoztak egy búvárfelszerelés legfontosabb tartozékaival (…) a felszerelést San Diego közelében 60 méter mélységben tesztelhettem. Ez volt az a látogatás, melyen a Német Marshall Alapítvány (más helyütt ezt már megemlítettem) (...) Oklahoma díszpolgárságának okiratával lepett meg. Az Egyesült Államokban folytatott utazásaim során egy idő elteltével már nem tudtam megállapítani, kit számíthatok a Német Marshall Alapítvány tagjának, és ki jár el az amerikai titkosszolgálatok képviseletében. Világossá vált, és ebből nem is csináltak titkot, szoros kapcsolat állt fenn kettőjük között.”

Az itt leírt tapasztalatok Magyarország számára legalább két szempontból bizonyulnak jelentősnek. Az egyik tanulság abban áll, hogy a német belpolitika irányításának céljából Amerika komoly anyagi erőfeszítésekkel egy jól bejáratott gépezetet hozott létre, amely, ha nem is tökéletesen, de megfelelő hatásfokkal működik. A másik megfontolásra méltó információ arra figyelmeztet, hogy fiatal káderek beszervezése – igaz, jó negyven év késéssel – hazánkban is az egyetemeken kezdődik, és ott fog a jövőben nagy erőbevetéssel folytatódni. Az elmúlt esztendő politikai eseményeinek fényében nem lehet titok, a civilszervezetek, melyek amerikai források támogatásával létesülnek Magyarországon, itt is azt a rosszul álcázott célt szolgálják, melyről Ulfkotte beszél. Igaz, Budapesten még nincs irodája a German Marshall Fundnak, van viszont leányvállalata Pozsonyban és Bukarestben – erről az interneten a megfelelő címszó beütésével mindenki meggyőződhet. Nem kétséges, a háború utáni Németországot behálózó létesítmény háttérrendszere a CIA szemszögéből nézve a volt kommunista államok amerikai érdekeltségű átszövésére is alkalmasnak tűnik.

A megfelelő koncepció

A példaként megnevezett German Marshall Fund nem az egyetlen civil alapítvány, amelyet Amerika világszerte pénzel – nem jó szívvel, hanem azzal az elvárással, hogy a vállalkozás rövidebb-hosszabb távon anyagilag hasznos befektetésnek bizonyuljon. A megfelelő koncepció körvonalai Ulfkotte megfigyelései alapján így ábrázolódnak: „Az 1950-es évek óta az amerikai titkosszolgálat Németországban egy sor civil jótéteményi egyesületet alapított és finanszírozott azzal a céllal, hogy egy legendára alapozva titkosszolgálati hadállásokat hozzon létre, ahol vezető tisztjeit az alapítvány munkatársainak álcázva foglalkoztatja, egy jövőbeni német elitgárda Amerikából irányítható befolyásolására, és ahol erre lehetőség adódik, zsarolására.”

A szovjet irányítású diktatúra napjaiban mindenki tudta Magyarországon, kik az úgynevezett moszkoviták. A rendszerváltást követő időszakban ebből a moszkovita elitből és nem a valós ellenzékből választotta ki az amerikai hírszerző szolgálat az emberanyagot, amelyre terveit építette azon meggyőződés alapján, hogy aki beállt „moszkovitának”, bizonyára hűségesen szolgálja majd az általuk megformált új rendszert „washingtonitaként” is.  A magyarországi hadállások kiépítésénél nem kritikus szemlélettel bíró személyiségekre, nem ellenállási hősökre volt szüksége Amerikának, hanem mindenre kapható köpönyegforgatókra, akik gátlástalanul szolgálják ki
a mindenkori hatalmat.

 Könnyen meggyőződhetünk, a CIA e tekintetben sem tér el kommunista testvérszerveitől. A néphadsereg megszervezésénél szüksége volt Rákosiéknak saját kádereik mellett olyan tisztekre, akik tényleges katonai tudással rendelkeztek. Sztálin magyarországi helytartói természetesen nem azokat az ismert személyiségeket vették át a királyi magyar haderő tisztikarából, akik fellázadtak a németbarát hadvezetés ellen, ezek az emberek számukra is megbízhatatlannak bizonyultak. Csak azt vették állományba a Ludovikán végzett katonatisztek közül, akit jogosan vagy tévedésből meggyőződés nélküli köpönyegforgatóknak tartottak.

Ismeretlen hungarikum

Az a nem várt esemény, hogy támogatottjaik sorra eltűnnek a magyar politikai élet színteréről (itt nem kizárólag az SZDSZ-ről beszélhetünk), súlyos fejtörést okozott az amerikai kormányzatnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy az a stratégia, mely a háború utáni Németország politikai bekebelezése során sikerrel járt, Magyarország esetében nem volt alkalmazható. Erre csak részmagyarázatul szolgál a tagadhatatlan tény, hogy nálunk sokkal erősebben él egy amerikai szakértők számára ismeretlen nemzeti öntudat, amely mindenfajta nacionalizmustól, sovinizmustól mentesen a történelmileg belénk rögződött szabadságszeretetből és szabadságféltésből fakad. Ezt az alapvető tulajdonságot a csaknem fél évszázados szovjeturalom nemhogy nem tudta kiölni belőlünk, de még meg is erősítette. Egy olyan fokú érzékenységet váltott ki a magyar lélekben, amely allergikus reakcióval válaszol minden gyámkodási kísérletre. Talán ezzel az Amerika-szakértők által ma már felismert „hungarikummal” magyarázható a színváltozás, amely abban nyilvánul meg, hogy a CIA újabban nem a báránybőrbe bújtatott jó barát („Goodfriend”) szerepében tündököl, hanem immáron nyílt fenyegetéssel lép fel.

A „korrupcióüldözés” címzetű bohózat, mely október vége óta szórakoztatja a hazai nyilvánosságot, úgy hat mindenkire – barátra és ellenségre –, mint egy rosszul sikerült bűnügyi film, ahol elejétől fogva tudja a néző, ki az imposztor. Mindenki téved, aki azt hiszi, hogy az amerikai adminisztráció a hatalmi befolyás igényén kívül egyebet is, például korrupciós ténykedéseket kíván bizonyítani. Esze ágában sincs erő- és erőszak-demonstráción kívül más kártyát is az asztalra tenni.

Amikor azt latolgatjuk, milyen infantilis elképzelések mentén villogtatja Amerika a „korrupció elleni küzdelem” kardját, nem sikkadhatunk el Susan Sewell amerikai kormányzati tisztviselő bejelentése felett, aki hatszázmillió dollár költségvetési keretről adott hírt, amellyel az Egyesült Államok „nemzeti érdekek védelmében” kívánja a közép- és kelet-európai államokban a korrupciót üldözni. Ez így kidobott pénznek tűnik.

Bábfigurák

De ha a bejelentést lecsupaszítjuk a lényegére, miszerint a jelentős összegű befektetés amerikai érdekeket hivatott szolgálni, felkészülhetünk egy szcenárióra, amellyel Amerika az arab államokat lepte meg egy olyan irányított káosz előidézésével, mellyel saját, és csak a saját nemzeti érdekeit szolgálta – abból az ábrándból kiindulva, hogy ott, ahol eddig nem avatkozhatott a belügyekbe, a polgárháborúk után kialakuló rendben, mint Németországban, helyzetbe hozhatja a politikai és gazdasági élet meghatározó figuráit.

Mára már egyértelművé vált, hogy atlanti szövetségesünk bennünket, Németországgal ellentétben, nem ölelget, nem hívja fel figyelmünket jótéteményeire (például Jaltára!), hanem egyértelműen fenyeget: ennek jegyében beszél a korrupcióellenes küzdelemről. Úgy tűnik azonban, hogy a demokrácia nemes szószólója alaposan elszámolta magát, amikor az eddig bevált módszereket igyekszik velünk szemben is alkalmazni. Pártszékházak elleni támadások és a gyanú szerint tervbe vett kirakatbetörések, autó­gyújtogatások, melyek a nyugati nagyvárosok társadalmi küzdőterén hétköznapi jelenségnek tűnnek, a magyar lélektől idegen szellemű atrocitások, melyek az eddigiekben nem jellemezték a politikai életet hazánkban. De ha a korrupció elleni harc felkent katonái mégis ilyen eszközök bevetésére vetemednek, tudni fogjuk elejétől fogva, mint a fent említett rossz amerikai filmben, ki az imposztor. És ha már most tudjuk, mi történik azzal a mérges kígyóval, amelyik a saját farkába harap, semmi okunk nincs megijedni
a fenyegetéstől.

Szendrődi Győző  
a szerző pszichológus

* Idézetek Udo Ulfkotte Megvásárolt újságírók című könyvéből
(Gekaufte Journalisten. Wie Politiker, Geheimdioenste und Hochfinanz Deutschlands Massenmedien lenken, Rottenburg, 2014)