Vélemény és vita
Klímahisztéria és tudomány (2.)
Az emberi élet elég rövid ahhoz, hogy az általában több évszázadon keresztül tartó klímaváltozásokat megfigyelje, leginkább csak alkalmazkodik a számára esetleg különleges időjáráshoz, amelyre még a régi öregek sem emlékeznek. A közvetlen emlékezés talán három generációt fog át, a nagyapa még mesélhet az unokájának az ő fiatal korában történt eseményekről, ezen túlmenően azonban általában irodalmi művekben, annalesekben megjelenő információkra tudunk támaszkodni. Az időjárással kapcsolatos műszeres mérések, például a hőmérséklet rendszeres mérése, csak mintegy 100-150 évre tekint vissza, a műholdas mérések pedig csupán néhány évtizedre. De, vannak módszerek, amelyekkel régebbi korok időjárásaira is következtethetünk, ilyen például az üledékek elemzése, az ott talált szerves anyagokból következtetni lehet a meleg és hideg, nedves és száraz éghajlatokra.
A Föld történetét már az ókori ember is meg akarta ismerni, erről szólnak a ránk maradt eposzok, hősköltemények, az istenek tetteiről szóló mítoszok. A keresztény középkorban, egészen a felvilágosodás koráig, a Föld keletkezésére a Biblia tanítása volt az útmutató. A 16. században egy ír tudós teológus, James Ussher anglikán érsek a Biblia gondos tanulmányozása alapján arra a következtetésre jutott, hogy a teremtés Krisztus születése előtt 4004. október 23-án, szürkületkor történt. Hamarosan felismerték azonban, hogy a Földnek öregebbnek kell lennie, mert például a hegyekben talált tengeri állatok kövületei régebbről származhatnak. Georges Buffon, a 18. századi francia természettudós, a Föld korát egy hasonló méretű vasgolyó lehűléséhez szükséges idő kiszámításával 74 834 évben határozta meg. A 19. században általánossá vált az élővilág fokozatos fejlődésének felismerése, amelynek alapján Jean-Baptiste Lamarck a legősibb tengeri üledékek korát 900 millió évesre becsülte.
A 19. század elején azt is felismerték, hogy a Föld melegebb annál, mint amennyire az pusztán a Naptól való távolságából következne. Joseph Fourier (1768-1830) francia matematikus és fizikus a Föld hőmérsékletének nappalok és éjszakák, valamint nyári és téli időszakok közötti ingadozását vizsgálva felismerte, hogy a Föld légköre mintegy szigetelőként működik. Ez volt az első megfogalmazása annak a jelenségnek, amelyet most üvegházhatásnak hívunk. Fourier azonban még nem használta az üvegház kifejezést, annak első említése Nils Gustaf Ekholm svéd meteorológusnak egy 1900 körül publikált munkájában jelent meg. Az üvegházhatású gázok felfedezése viszont John Tyndall (1820-1893) ír fizikus nevéhez fűződik, aki megállapította, hogy az oxigén és a nitrogén, a levegő két fő alkotóeleme fényáteresztő, a szén-dioxid azonban nem.
A 19. század vége felé, a jégkorszakok és az azok között lévő enyhébb periódusok változásainak magyarázata kapcsán több szerző is felvetette, hogy a Föld hőmérsékletét az atmoszférában lévő szén-dioxid jelentősen befolyásolja. A legismertebb közülük a svéd fizikus, Svante August Arrhenius (1859-1927), aki 1896-ban elsőként publikált arra vonatkozó számításokat, hogy a légkörben lévő szén-dioxid mennyisége milyen mértékben változtathatja meg a Föld hőmérsékletét.[1] Tanulmányának bevezetőjében felvetette, hogy szükség lett volna megfelelő mérésekre, de mivel ezekre nem volt lehetősége, felhasználta S. P. Langley munkáját, aki megmérte a Hold hőmérsékletét.[2]
Itt álljunk meg egy pillanatra és hajtsunk fejet a 19. század zseniális tudósai előtt, akik a maguk barkácsolta műszerekkel olyan felfedezéseket tettek, amelyek döntő hatással voltak a fizika további fejlődésére. Neil Armstrongnak, aki elsőnek lépett a Holdra könnyű lett volna elővenni a zsebéből egy hőmérőt és megmérni a Hold hőmérsékletét, Langley azonban 340 ezer kilométerre volt tőle. Az ötlete az volt, hogy egy igen vékonyra húzott platinaszalagot (amit egyébként maga készített) illesztett egy a Holdra irányított távcsőre és mérte a platinaszalag ellenállás-változását a Hold sugárzásának hatására. Ezt összehasonlította ismert hőmérsékletű földi tárgyak sugárzása által létrehozott változással, és ebből következtetett a Hold hőmérsékletére, mégpedig meglepő pontossággal. A műszert, amit készített, bolométernek hívják, és a mai napig használják az űrtávcsövekben.
A Hold távolsága a naptól lényegében azonos a Föld távolságával, ezért átlagos hőmérsékletének meg kellene egyeznie a Föld hőmérsékletével, azonban a Föld lényegesen, mintegy 33 Celsius fokkal melegebb, mint ami a Naptól való távolságából következne, ami annak következménye, hogy a Földnek van légköre, a Holdnak pedig nincs.
Arrhenius a jégkorszakok és a melegebb időszakok váltakozását akarta a légkör szén-dioxid tartalmának változásaival megmagyarázni. Hosszú számolgatás és különböző feltételezések nyomán Arrhenius Langley méréseiből végül elkészített egy táblázatot, amely azt tartalmazta, hogy a különböző szélességi körök mentén a négy évszakban és az év egészében hogyan változik a hőmérséklet, ha a szén-dioxid akkori légköri koncentrációja a háromszorosára növekszik, vagy a 2/3-ára csökken. Arrhenius ebben a tanulmányában nem foglalkozott azzal, hogy a szén-dioxid minek a hatására növekszik, vagy csökken, de idézett egy Arvid Gustaf Högbom nevű szerzőt aki viszont már számba vette az ipari termelés akkor 0,5 milliárd tonnára becsült szénszükségletének szén-dioxid-kibocsátását. Högbom azonban ezt nem problémaként említette, sőt úgy gondolta, hogy ennek hatását a növényzet és az óceánok kompenzálják, a szén-dioxid lehetséges légköri növekedését elsősorban a vulkáni kitörésekkel hozta összefüggésbe. Egyébként maga Arrhenius a Föld melegedését pozitív hatásúnak gondolta.
Míg Arrhenius csak magyarázatot keresett a klíma változására, egyik kortársa, Thomas Chamberlin már felvetette, hogy az embernek be kell avatkoznia a természetes változásokba, és a szén-dioxid koncentrációjának megfelelő beállításával szabályozni a Föld hőmérsékletét.
A mai klímapolitikák tehát ezeknek a 19. század végén munkálkodott tudósoknak a feltételezéseire épülnek. Ám bármennyire zseniálisak voltak is ezek a tudósok (Arrhenius például Nobel-díjat is kapott egy kémiai felfedezéséért), a szén-dioxidnak még sincs olyan döntő hatása, mint azt Arrhenius feltételezte. Nem sokkal később egy másik zseniális tudós, Knut Angström, azt bizonyította, hogy a szén-dioxid molekula csak bizonyos hullámhosszakon (az infravörös színskála adott tartományában) képes energiát felvenni (és ez által melegítő hatást kifejteni), és ha azokon a hullámhosszakon, már százszázalékig telített, azaz már minden sugárzást elnyelt, a többlet CO2 nem fog több energiát elnyelni. Angström azt is kimutatta, hogy a szén-dioxid és a vízgőz abszorpciós (energiaelnyelési) sávjai jelentősen átfedik egymást, így a szén-dioxid szerepe még kisebb.
A tudomány, ami nem hisztéria, tehát így fejlődik, egy tudós ismeretei alapján állít valamit, egy másik tudós pedig újabb ismeretek alapján megcáfolja. Ez a tudomány fejlődésének természetes folyamat. Ha tudósokat megakadályoznak abban, hogy eredményeiket, ismereteiket publikálják, mert azok nem felelnek meg az éppen uralkodó nézeteknek, abból csak károk származhatnak, amit a jelenlegi európai szomorútörténet is bizonyít.
A következő cikk arról fog szólni, hogy Angström cáfolata után a 20-21. század fordulóján hogyan éledt fel a szén-dioxid meghatározó szerepére vonatkozó elmélet.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
[1] Svante Arrhenius: On the Influence of Carbonic Acid in the Air upon the Temperature of the Ground. Philosophical Magazine and Journal of Science Series 5, Volume 41, April 1896, pages 237-276.
[2] Langley, S. P. 1886: The temperature of the moon. Science. 1886. Jan 22.: https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/17780939/