Azonnali sértések órája az Országgyűlésben

A mostani parlamenti ciklus egyik legfeltűnőbb jelensége, hogy az Országgyűlés plenáris ülésein az „azonnali kérdések és válaszok” órája mindinkább a közéleti színház terepévé vált. Ami korábban még a tényleges viták – és legalább részben a szakpolitikai számonkérések – fóruma volt, ma sokkal inkább a látványos konfliktusok, személyeskedő odaszólások színpada.

A nyilvánosan hozzáférhető statisztikák szerint a 2022. május 2-án megkezdődött ciklusban eddig összesen 613 (ebből idén 208) azonnali kérdés hangzott el, melyből 473 ellenzéki és 140 kormánypárti kezdeményezés volt. A kormányfőnek címzett kérdések száma 190, ezek közül 189 ellenzéki oldalról érkezett. Az adatokból is látszik: az ellenzék igyekszik uralni ezt a látható, kamerák előtt zajló színteret. Közülük a Demokratikus Koalíció (DK) különösen aktív: a párt képviselői 88 azonnali kérdést tettek fel, ebből 25-öt közvetlenül Orbán Viktor miniszterelnöknek.

Nem véletlen tehát, hogy az ellenzéki frakciók soraiból épp azok a politikusok váltak ismertté, akik visszatérően élnek ezzel a parlamentáris eszközzel – gyakran provokatív, éles, és ritkán kompromisszumkereső hangnemben. Számukra ez továbbra is politikai tőkét jelenthet, hiszen az itt elhangzó mondatok gyakran nagyobb figyelmet kapnak, mint bármely bizottsági munka. A kormányoldal számára ez ugyanakkor kettős kihívás: egyrészt egy kommunikációs lehetőség, amelynek révén a józanság stílusa megmutatható; másrészt egy kétségkívül megkerülhetetlen helyzet, mivel a parlamenti láthatóság önmagában is politikai fegyver.

A helyzetet jól illusztrálja, hogy a DK három képviselője – Barkóczi Balázs, Kálmán Olga és Arató Gergely – is azonnali kérdést nyújtott be 2025. október 27-én, méghozzá ugyanazzal a címmel: „Miért?” A kormányfő tehát mindössze annyit tudhat meg előre, hogy „Miért?”, amire értelemszerűen nehéz egy konkrét válasszal, alaposan felkészülni.

Kálmán Olga az utóbbi időben különösen aktív az azonnali kérdések órájában. Egy 2025. június 17-i felszólalását például ezzel a mondattal nyitotta: „Rég volt a magyar történelemben olyan miniszterelnök, aki annyit ártott volna a hazának, mint Ön.” A lélek tükre a beszéd, ahogyan Seneca mondta, és Kálmán Olga stílusa – személyeskedő hangvételben támadó, gyakran indulatos kifejezésmódja – szinte a védjegyévé vált. Nem véletlen, hogy a kormánypárti padsorokban már egyre gyakrabban érzik az azonnali kérdések óráját „azonnali sértések órájának”, ami a maga szenvedélyes indulatfelhőivel sokakat emlékeztethet a rendszerváltozás időszakára.

A baloldali padsorokból külön említést érdemel Tordai Bence, a közvélemény-kutatásokban alig mérhető támogatottságú Párbeszéd párt képviselője, aki a parlamenti látványfront egyik legaktívabb szereplője. Idén március 24-én például „Lesznek-e szabad választások Magyarországon?” címmel intézett azonnali kérdést a miniszterelnökhöz. A felvetés látszólag elvi alapú, valójában azonban moralizáló szólamokba burkolt, céltudatosan támadó kérdés: a választási rendszer, a legitimáció és a stabilitás kérdéskörét feszegeti érzelmi alapon – vagyis mindazt, ami a kiszámítható rendben gondolkodó és hagyományelvű konzervatív tábor számára a demokratikus közélet egyik legérzékenyebb, legfontosabb alapja. Tordai megszólalásai egyébként rendre ebben a kettős dimenzióban mozognak: a tartalom provokatív, a forma teátrális, az indulat pedig olykor gyorsabban nő, mint az érvek száma.

Nem kevésbé aktív Gelencsér Ferenc, a Momentum Mozgalom korábbi elnöke sem, aki – bár saját pártjánál is gyorsabban hátrált meg a pártelnöki lemondással – az ülésteremben továbbra is gyakori felszólaló. Főként ideológiai hangvételű, provokatív kérdésekkel operál, amelyekben gyakran a korábbi rendszerekhez vagy történelmi korszakokhoz viszonyítva próbálja elhelyezni több-kevesebb sikerrel a jelen politikáját…

Mint már utaltunk rá, a számok is azt támasztják alá: a parlamenti benyújtási listák alapján az ellenzéki frakciók évente több száz azonnali kérdéssel élnek. Bár az egyes képviselők aktivitása nem mindig nyilvános, az arányok így is beszédesek. A konfrontatív, sokszor személyeskedő stílus hosszú ideje, markánsan az ellenzéki oldalra tolódott, miközben a kormányoldal következetesen a szakmai érvelést és a higgadt vitakultúrát próbálja előtérbe helyezni.

De mit jelent mindez a konzervatív olvasó számára, aki továbbra is figyelemmel kívánja kísérni a parlamenti és azon kívüli közéletet, és szeretné a zaj mögött látni a lényeget is?

Egyrészt azt a fő konzekvenciát, hogy az Országgyűlés vitái ma már túlnyomóan nem szakmai ütközetek, hanem részben megrendezett politikai performanszok. A figyelemhajhász ellenzéki szereplők nem is a jogszabályok pontosságáért, hanem a másnapi címlapért, vagy modernebb szóhasználattal élve: a kattintásokért és megosztásokért versenyeznek... Másrészt: mindez, ami ma az Országgyűlésben zajlik, a honi nyilvánosság számára tanulságos tükör arról is, hogy a politikai aktivitás nem azonos a teljesítménnyel, a harsányság nem jelent valódi alternatívát – különösen akkor fontos ezt látni, amikor a közélet egyre inkább a közösségi médiában zajló showműsorrá, nem pedig felelős viselkedéssé és döntéshozatallá válik.