Higgyem, ne higgyem?

Olvasom a napi sajtó egyik cikkének címét, és elgondolkodom. A cím: A világban a békét akaró országok vannak többségben. Tényleg? Ezt mi bizonyítja? Egyelőre ugyanis semmi. Az viszont – már csak az álságos Európai Unió tevékenységét és nyilatkozatait elnézve is – bizonyítható, hogy a magasságos EU-ban üldögélők többsége háborúpárti. Ők maguk szokták bevallani. Akkor most kinek higgyünk és minek? Ha a többség békét akar, akkor miért hagyja, hogy egyre több fegyvert, egyre több pénzt, s szellemi erőt fektessünk be egy olyan háborúba, amely nem a mienk? A külpolitika tisztelt szakértői nyilván kiválóan meg tudják indokolni, hogy ha a világban a békét akaró országok vannak többségben, akkor milyen indokkal támogatják a háborút? Ki érti ezt? Tudom, hogy sok szakértő érti, de ha már demokráciát játszunk, akkor végre kéretik már értelmesen megmagyarázni, hogy mi folyik itt. Jut eszembe, ismerjük a mondást, hogy ha békét akarsz, akkor készülj a háborúra, de azért talán nem ez a leghihetőbb magyarázat a jelen állapotokat illetően.

Amikor ezt a cikkecskét írom, éppen két napja, hogy az ukrán elnök – úgy tűnik, örökös elnök lesz belőle - ismét pénzt kéreget. Ezt már a béke érdekében teszi? – kérdezhetjük mi, naivok. Vagy egy újabb luxus-nyaralót akar venni valahol Európában? Mégis, mit gondoljunk arról, hogy ha a világban a békét akaró országok vannak többségben, akkor ugyan mondja már meg valamelyik zseniális politikus, vagy politológus, hogy miért is nincs mégsem béke? Nekünk, csökött agyú civileknek, mi több, választópolgároknak miért nem magyarázzák meg, hogy milyen okból fütyülnek a többség akaratára? Azt hiszem, a válaszra még igencsak várnunk kell. Mindeközben persze továbbra is a szabadságról meg a békéről papolnak nekünk, de persze közben diktatúrát teremtenek.

Bizony, ez a sok dilemma azt a kérdést hozza elő az emberben, hogy az a mézesmadzag, miszerint a sorsunk a saját kezünkben van, nos, ez a kijelentés nem igazán fedi a valóságot. Tényleg, ezt el kellene hinnünk? Mint ahogy azt is, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik? Persze, papiron! A kényszersorozások például a Kárpátalján a szabad akaratot hirdetik? Ne vicceljünk! Mert ugyan mondja már meg valaki, hogy a mai életünkben, kivált most, a háborúságok közvetlen árnyékában kinek van joga ás alkalma lényeges kérdésekbe beleszólni, nemhogy a világ, de még egy ország sorsába is? Alig valakinek. Maradjunk is még a zajló háborúk közelében! A szabad akarat szerintem azt jelentené, hogy aki harcolni akar valamely háborúban, s háborúpárti, mint az EU tagjainak többsége, akkor rajta, menjen! Például az ukrán-orosz háború esetében is, menjen oda nyomban, s ne a brüsszeli padsorokból okoskodjon. Ez miféle erkölcsiség? A szabad akarat pusztán csak a választás szabadságát jelenti, s nem azt, hogy mindenki azt csinál, amit akar. S ha már választott, akkor a felelősséget is vállalnia kell. Na, ez a kívánalom nemigen teljesül mostanában. A társadalomban, de még a családban sem létezhet teljes szabad akarat, mert az lehetetlenné tenné a normális életet. Szabályok tehát minden közösségben, még a kétszemélyesben is kellenek. Függetlenül attól, hogy betartják-e, vagy sem. Ám létezésük, mármint a szabályoké mégis csak képesek némi korlátot szabni bizonyos őrületeknek és az őrült elképzeléseknek. Sajnos azt nem tagadhatjuk, hogy ami a szabályokat illeti, a mai világban értékük és betartásuk kötelezősége igencsak ingadozik. Magyarán oly korban élünk, ahol a rend hiánya sok gondot okoz nekünk, s emiatt a világ biztonsága is igencsak rogyadozik. Nem feltétlenül csak a háborúságok állandó jelenlétére gondolok, hanem a társadalmak egyre nyilvánvalóbb széthullásának tüneteire is. Magyarán a rend hiányára, a rend megbomlására, az emberi élethez méltó szabályok megkövetelésére.

Mégis, a sok vitatható megfogalmazás, magyarázat a szabad akaratról, de bármi más filozófiai meghatározást illetően is oda juttat el bennünket, hogy életünk iránytűje, ha jót akarunk magunknak, akkor csakis az isteni erkölcs, a szeretet, a türelem, a rend és a másik élőlény – bizony, nem csak a beképzelt ember, de bármely más teremtett lény – életfelfogásának tisztelete adhat lehetőséget a normális, és a Teremtőt tisztelő élet megvalósítására. Ha ez nem sikerül, akkor nem lesz se jobb világ, se szebb világ. S az EMBER, a csupa nagybetűs ember meg végképp elbukik. Más kárán tanul az okos, mondja a közmondás, de azt hiszem, ez „nem jött be”. A saját kárunkon sem tanulunk. Sokkal jobb lenne, ha azt a kínai bölcseletet tennénk magunkévá, amely a békességhez vezető útról szól. Imígyen: „A szíved szabadságára kell ügyelned, mennyivel fontosabb, hogy soha ne legyen gondolatod, mely ellene mond az életnek, hogy ne igyekezz se ravaszsággal, se ármánykodással, se háborúval legyőzni másokat! A szellemet belső háborúba viszi az önzés, mely a maga javára idegen népek életére és országára tör. E tisztátalanságban nem tudhatja többé, mi a jó; márpedig mit ér akkor a győzelem! Legjobban tennéd, ha mindennek véget vetnél, ha szíved tisztaságát ápolnád, hogy helyt állhass a világi viszonyok közepette, és ne kelljen folyton magadat gyötörnöd. Ez az az út, melyen néped megmenekül a haláltól, neked pedig nem kell többé azon töprengened, hogyan szüntessed meg a háborúskodást.”

Az idézetet nem érdemes elküldeni az EU háborúpárti embereinek. Úgysem értenék.