Akiket nem szabad feledni

Mostanában arra adtam a fejem, hogy érdemtelenül „elhanyagolt”, ám mégis nagyon sok értéket ránk hagyó honfitársainkról kutakodom. Olyan emberekről, akiknek munkássága országunk, létünk szempontjából fontos, ám mégis kevesebb reflektorfény esett rájuk addig, amíg éltek és alkottak. Méghozzá nagyot alkottak! Egy-egy ilyen cikkel próbálok tisztelegni Palágyi Mária, immár néhai barátunknak is, aki évekkel ezelőtt Fényvivők címmel írt portrésorozatot olyan emberekről, akiknek emlékét országunk, létünk szempontjából illik megőrizni, hiszen fontos gondolatokat, értékes szellemi hagyatékot ajándékoztak nekünk. Magyarán az ő ötlete volt az, hogy legalább egy könyvben illene megőrizni emléküket. Többeket közülük sajnos bizony méltatlanul felejtettünk el, holott munkásságuk, gondolataik, írásaik fontos tényeket és tudnivalókat hagytak ránk, megőrizni ezeket pedig saját érdekünk. Lenne! De nem mindig sikerült. Én pedig ezúttal is megpróbálok segíteni neki. Ami a mostani időszakhoz kötődik, szinte napra pontosan 150 évvel ezelőtt született /1875. október 8./ Tormay Cecilia, akit sokan az egyik legnagyobb, mégis a leginkább elhallgatásra ítélt írónknak vélnek. S ha nincs egy Jobbágy Éva nevű honfitársunk, aki pár esztendővel ezelőtt oly mélyen beleszeretett az írónő munkásságába, hogy elhatározta, amolyan civil kezdeményezésként nem hagyja feledésbe merülni a kétszer is Nobel-díjra jelölt Tormay Cecil, azaz Cecília munkásságát, akkor ma sokkal kevesebben tudnának arról, hogy Tormay egyáltalán létezett. Olyannyira nem hagyta, hogy mondhatni, civilként oly alapos munkát végzett, hogy rövid idő eltelte után több százan kezdtek érdeklődni az írónő művei iránt. Az érdeklődés ma is tart, a társaság őrzi az írónő emlékét, bizonyítva, hogy a civil akarat és terv is eredményes lehet, ha vannak fényvivők, akiket nem szabad feledni.

Tormayról rajongói és munkásságának kutatói egyaránt úgy vélekedtek, hogy az írónő halált megvető bátorsággal mondta ki, és írta meg az igazat, s ahhoz méltóan cselekedett. Nagyon hamar kivívta magának az elismerést itthon is, és külföldön is. A külföldi művészetpártoló arisztokrácia is felfigyel rá. Megírták róla, hogy a felolvasásokon gyakori vendég volt Giacomo Puccini is, meg Mark Twain, Saint-Saens, s Gabriel D’Annunzio. Ez utóbbiról köztudott volt, hogy írónő-iszonyban szenved, s eleinte hallani sem akart a fiatal magyar hölgyről, ám amikor találkoztak, rögtön meglátta benne az igazi művészt, és még aznap lefordította Tormay két novelláját, s el is küldte a Paris Revue-nek. S ahogy Palágyi Mária a fentebb említett könyvben megírta, D’Annunzio azt mondta Tormayról: „Alig találkoztam férfiíróval és soha asszonyíróval, aki oly kevés eszközzel tud élővé tenni élettelen dolgokat, mint ennek a könyvnek az írója.”

Nos, ennek a tehetséges nőnek nem volt könnyű az élete, dicséretek ide-oda. Nem csak a világ elől, hanem a magyarok elől is dugdosták Tormay műveit a létező szocializmus idején, így aztán nagyon sokára, csak a későbbi esztendőkben sikerült „becsempészni” őt a köztudatba. Szerencsére. Mert amikor megjelentették a Bujdosókönyv című művét, mely máig siker, mert letehetetlenül jó és igaz, továbbá a Trianon utáni, máig velünk élő sérelmeket és fájdalmakat közli velünk hitelesen, méghozzá úgy, hogy nemzeti sorsunkról is elmond mindent, amit elmondhatott. Azaz történelmi lecke – mindenkinek. Maga Tormay így írt a Bujdosókönyvről: „Maradjon fenn könyvemben az, ami velünk vész el: egy halálra szánt faj legboldogtalanabb nemzedékének kínja és becsülete. És lássák meg benne az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar lelkekben.”

Történelmet tanulni és tanítani nagy íróktól lehet a legalaposabban. Mert ők a lelket is meg tudják érinteni. Nem tudom, manapság mik a kötelező olvasmányok az iskolákban. Remélem, ott van a Bujdosókönyv is. Ha nincsen, akkor az nagy baj. Mert ebben a könyvben a trianoni idők közéletéről, annak máig érvényes „üzenetéről” is értesülhetünk. Tormay Cecil „újra-felfedezőjének”, Jobbágy Évának írásából idézek: „A kiválasztott kedvencek életrajza és életműve nem egyszer erősen cenzúrázva, megszépítve, vagy teljesen hamisan kerül a könyvekbe, tankönyvekbe a mai napig. Ha nem így lenne, sorra derülne ki a Nyugat nagyjairól, hogy durvábban fogalmaztak, mint a kiátkozott nemzeti írók, csak előbbieknek ez bocsánatos bűnnek számít. …Aki nem „polkorrekt”, arról tücsköt-békát összeírnak, csak hogy elundorodjék tőle, aki magyar. Mire azután a vádakról kiderül, hogy azok szemenszedett hazugságok, puszta rágalmak, addigra a „kabátlopás effektus” már elvégezte romboló pusztítását. Nem véletlen, hogy ezt a módszert alkalmazták és alkalmazzák ma is a nemzeti példaképek lejáratására.”

Megszoktuk, mondhatnám a fentebb felsorolt tényekről, mert mindmáig ez a „módi”. Ám mégsem kellene ebbe belenyugodni. Kíséreljük meg a Fényvivők, az igazat hirdetők munkásságát megismertetni azokkal, akiktől elvették ezt a lehetőséget. Méghozzá minél előbb! Legyen minden „Fényvivő” ismert ember, akiket nem szabad feledni! Ahogy Tormay Cecilt sem. Ez egy küldetés! Érti, aki akarja. A folytatás remélem következhet. Én még próbálkozom.