Alig hihető, amit most a német hatóságok tettek. Három év telt el, mire Berlinben bejelentették: az Északi Áramlat gázvezetéket 2022 szeptemberében egy hatfős ukrán csoport robbantotta fel.
A művelet magas szintű kiképzést igényelt. A csoport négy tagja tapasztalt mélytengeri búvár volt, és 80 méteres mélységben helyezte el a robbanóanyagokat a tengerfenéken. Már az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a háttérben Ukrajna állhat. Fel kellett tenni az ókori rómaiak híres kérdését: cui prodest? – vagyis kinek az érdeke mindez?
Kijev ezzel a merénylettel az orosz állam bevételeit akarta csökkenteni, abban bízva, hogy komoly gondokat okozhat a Kremlnek. A robbantás sikeres volt, de a várt orosz gazdasági problémák elmaradtak. Hamar kiderült, hogy amatőr búvárok nem hajthatták végre a műveletet, hiszen ilyen mélységben a merülés és a felszínre jutás is rendkívül veszélyes.
Ráadásul a jelentős mennyiségű robbanóanyag szakszerű elhelyezése időigényes és nagyfokú precizitást követelt. Nem véletlenül mondta Maria Zaharova, az orosz külügyminisztérium szóvivője a merénylet után a Moszkvában akkreditált nemzetközi sajtó tudósítói előtt: „Csak nem azt akarják elhitetni velem, hogy néhány amatőr búvár fogta magát, és felrobbantotta a gázvezetéket?”
Mégis ezt próbálták a nemzetközi közvéleménnyel elhitetni, azt sugallva, hogy az ukrán államnak semmi köze nincs a Balti-tenger alatt futó, négy csőből álló gázvezetékrendszer felrobbantásához. Ezt azonban csak a legnaivabbak hihették el. Akik viszont kimondták az igazat, azokkal leszámoltak: elhallgattatták, lejáratták, ellehetetlenítették őket.
Németország nem felejt. Hasonló nagyságrendű ügyek miatt már gyilkoltak is az országban. Például 1989-ben felrobbantották Alfred Herrhausennek, a Deutsche Bank elnökének a gépkocsiját. A bankár azt javasolta, hogy a rendszerváltás előtt álló kelet-európai országok adósságát engedjék el, hogy ezzel lehetőséget kapjanak a felzárkózásra. Henry Kissinger akkor állítólag úgy fogalmazott: „Jól pofán kéne vágni a fickót.” Végül inkább megölték.
A két ügy csak látszólag független egymástól. Valójában mindkettő jól mutatja a globális pénzügyi érdekeket kiszolgáló politikát. Kelet-Európát adósságcsapdában akarták tartani, az Északi Áramlat felrobbantására pedig azért volt szükség, hogy elsősorban Németországot, de valójában egész Európát leválasszák az orosz energiahordozókról. Az olcsó orosz gáz működtette a német gazdaságot, így a vezeték tönkretétele valójában piacot nyitott a jóval drágább amerikai cseppfolyósított gáznak.
Most, hogy nyilvánosságra hozták az Északi Áramlat felrobbantóinak kilétét, látszik: mérsékelt politikai fordulat zajlik Németországban. A csővezeték tönkretétele idején Berlin Oroszországot akarta rossz, Ukrajnát pedig jó színben feltüntetni. Akkoriban még azt is el akarták hitetni a világgal, hogy Moszkva saját vezetékeit robbantotta fel. Nevetséges, de sokan elhitték.
Ma azonban más érdekek kerültek előtérbe. A gazdaság lassulása, a zöldenergia-program kudarcossága, valamint a keményen migrációellenes Alternatíva Németországnak (AfD) erősödése politikai paradigmaváltás felé sodorja a német balliberális, globalista elitet. Berlinben most látták elérkezettnek az időt, hogy kissé „eltávolodjon” Ukrajnától. Németország ugyan nem roppan bele az ukrajnai háború támogatásába, de a jóléti állam gépezetébe egyre több homokszem kerül, mindez pedig az AfD malmára hajtja a vizet.
Arról nem is beszélve, hogy Friedrich Merz kihátrált Macron francia elnök és Starmer brit miniszterelnök tervéből, miszerint közösen küldenének biztonsági erőket Ukrajnába. A német kancellárnak lépnie kellett, így három év után elővették az Északi Áramlat-ügyet, és nyilvánosságra hozták azt, amit valójában már mindenki tudott.