Vélemény és vita
A háttérhatalom erős karja
A geopolitikai összeütközésekben a háttérhatalom szerepére rámutató elemzők nehéz helyzetben vannak, mert a háttérhatalom nem nevezhető meg úgy, mint egy ország, mondjuk az Egyesült Államok, egy szervezet, mint a Világbank, egy tudásközpont, mint American Enterprise Institute, vagy egy fősodratú média, mint a Foreign Policy. Valójában a háttérhatalmat ezek kombinációja teszi ki, a tudásközpontok gyártják az ideológiát, a fősodratú média azt szétkürtöli és az e felfogáshoz kötődő politikusokat, mint Dick Cheney vagy Paul Wolfowitz megerősítik álláspontjukban.
A háttérhatalom említett összetevői közül, mint leghatékonyabb eszköz, kiemelhető a média. Több példát is lehet említeni, amikor egy háború kezdeményezéséhez szükséges közhangulatot a média teremtette meg. Ilyen volt például az első iraki háború 1990-ben, majd a második 2003-ban.
Irak 1990-ben lerohanta Kuvaitot, mely terület valaha hozzá tartozott. Ez az amerikaiaknak – a kuvaiti olajvagyon miatt –nem tetszett, és háborút akartak indítani Irak Kuvaitból való kiszorítására. Erről azonban meg kellett győzni a Kongresszust, amihez találtak egy fiatal lányt, aki egy kongresszusi bizottság előtt könnyeivel küszködve mondta el, hogy mint ápolónő dolgozott egy kuvaiti kórházban, és látta, hogy az iraki katonák betörtek és elvitték az inkubátorokat, a bennük lévő 312 csecsemőt pedig a hideg padlón hagyták meghalni. Az amerikai média az ügyet felkapta, a lakosság hangulatát a háború felé fordította, és alig három hónap múltán már meg is kezdődhetett Irak bombázása. Nem sokkal később kiderült, hogy a fiatal lány Kuvait amerikai nagykövetének lánya, Nayirah al Sabah volt, aki sohasem járt az említett kórházban, és az egész történet hazugság. 1
A második iraki háború története is közismert, mindenki tudja, hogy Szaddám Husszeinnek, az iraki elnöknek, semmiféle 45 perc alatt bevethető tömegpusztító fegyvere nem volt, ennek ellenére az amerikai média meggyőzte a közvéleményt, amely lelkesen támogatta Irak újbóli megtámadását. E hazugságra épülő háborúnak több mint 100 ezer polgári áldozata volt, nem beszélve az infrastruktúrában, ezen belül a kulturális örökségben okozott károkról. Ha elismert is, hogy a háború hazugságra épült, az valahogy máig nem derült ki, hogy kinek az érdeke volt e háború megindítása, és kik gyártották e hazugságot, ami már az első pillanatban is nyilvánvaló volt. Franciaország például, ellenezte is ezt a háborút, amely komoly feszültséget okozott a két ország között. A háborúért lelkesedő amerikaiak, még a sült krumplit (eredeti angol nevén French fries – francia sült), átnevezték „freedom fries”-nek – szabadság sültnek.)
Most sincs ez másképp. Az amerikai fősodratú média erőteljesen támogatja az orosz-ukrán háború folytatását, és a támogatók közül kiemelkedik a Council on Foreign Realtion, vagyis az amerikai Külkapcsolatok Tanácsának két lapja a Foreign Policy és a Foreign Affairs. Maga a Külkapcsolatok Tanácsa az amerikai politikai és gazdasági elit találkozó helye, mintegy 5000 tagja van, rendszeresen tart különböző rendezvényeket, ahol a tagok kicserélhetik gondolataikat, és megerősíthetik egymás elképzeléseit Amerika intervencionalista politikájának helyességéről, amelyet azután az említett lapok továbbítanak a szélesebb közvélemény felé.
Legutóbb a Foreign Policyban két olyan cikk is megjelent, amely a háború folytatására buzdít, az egyiket Matthew Kroenig, a Foreign Policy rovatvezetője jegyzi, a másikat pedig egy geopolitikai kérdésekkel foglalkozó szabadúszó újságíró Anchal Vohra.
Anchal Vohra cikkének címe „Európa a ’Béke erő felmutatásával’ elképzelése képmutatás” (Europe’s ‘Peace Through Strength’ Hypocrisy)2 amelyben azzal vádolja az európai vezetőket, hogy Ukrajnát csak hitegetik, hogy csapatokat fognak küldeni oda. Az írónő szerint Európa elképzelése az ukrajnai háború befejezéséről nagyjából a „béke az erő felmutatásával” megközelítéssel foglalható össze, de, teszi fel a kérdést, hogy ez több-e puszta elképzelésnél: „Európa évek óta Oroszország ukrajnai háborúját az európai biztonságra nézve egzisztenciális fenyegetésnek tekinti, de készen áll-e arra, hogy személyesen biztosítsa a szükséges erőt a béke megteremtéséhez? Vajon az európaiak feladják-e óvatos hozzáállásukat, és biztonsági garanciaként csapatokat küldenek Ukrajnába, még akkor is, ha ezzel személyi veszteségeket és politikai ellenállást kockáztatnak otthon?” Majd szakértőket kérdez, akik azt javasolják, hogy „ha Európa hatékonyan akarja visszatartani Oroszországot, akkor a csapatok ukrajnai bevetése elengedhetetlen.”
Matthew Kroenig cikkének címe „Az ukrajnai béke érdekében Trumpnak be kell vetnie a nukleáris kártyát” (To Get Peace in Ukraine, Trump Should Play the Nuclear Card)3, ami alatt azt érti, hogy Trumpnak azzal kell fenyegetőznie, hogy ha az ukrajnai háború nem ér véget azonnal, akkor nincs más választása, mint amerikai nukleáris fegyverek telepítése Lengyelországba és esetleg más, a NATO keleti szárnyán fekvő frontállamokba. Ezt – Matthew Kroenig szerint – egy kétpárti kongresszusi bizottság is javasolja.
Aki az elmúlt évtizedekben, legalábbis a német újraegyesítés óta, figyelte a politikai eseményeket, annak tisztában kell lennie azzal, hogy az orosz-ukrán háború nem azért kezdődött, mert Oroszország meg akarja támadni Európa nyugati felét, hanem azért, mert azt a Gorbacsovnak tett ígéretet, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centit sem terjeszkedik kelet felé, a nyugati hatalmak nem tartották be. A NATO, az orosz tiltakozások ellenére, folyamatosan közelített az orosz határok felé. Ebben a folyamatban az oroszok számára a vörös vonalat Ukrajna NATO tagsága jelentette.
Ukrajna NATO-meghívását a 2008-as bukaresti NATO csúcson Európa vezető országai, többek között Franciaország, Németország, Olaszország még ellenezték, de végül beadták a derekukat az angolszász-lengyel követeléseknek. Ugyanebben az időben az ukrán lakosság kétharmada utasította el a NATO-tagságot. és az amerikai héják által támogatott Majdan téri puccs kellett ahhoz, hogy olyan vezetést ültessenek az ukránok nyakára, amelyik elkötelezte magát a NATO tagság mellett, és ezzel egyúttal belevitte Ukrajnát egy olyan háborúba, ami nem ukrán érdekeket szolgál.
A Külkapcsolatok Tanácsának az említett cikkekben körvonalazott sugallatát most leginkább azoknak az országoknak a vezetői tették a magukévá, mely országok 2008-ban még tisztában voltak azzal, hogy Ukrajna NATO-meghívása nem európai érdek és hogy milyen politikai feszültségeket okozhat.
Remélhetőleg az európai közvélemény felismeri az orosz fenyegetéssel való riogatás mögötti hazugságot, és elég erős lesz ahhoz, hogy ostoba vezetőit megakadályozza abban, hogy NATO-csapatok Ukrajnába telepítésével – mindössze a háttérhatalom presztízsérdekei miatt – Európát egy romboló háborúba vezessék.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
1 https://en.wikipedia.org/wiki/Nayirah_testimony
2 https://foreignpolicy.com/2025/08/22/europe-ukraine-peace-troops-security-guarantee/?tpcc=recirc_latest062921
3 https://foreignpolicy.com/2025/08/18/trump-putin-summit-ukraine-war-peace-nuclear/?tpcc=recirc_featured_horizontal051524