Pánik helyett adaptáció: a zene leckéje Európának

Miközben mindenki az eddigi életét siratja, és retteg attól, hogy Európa összeomlik, jelezném, hogy a változás nem a vég, hanem a folytatás módja. Az események sodrában magunk is változunk. A történelem velocitása korszakonként gyorsul, s a technika hol láthatatlan, hol robajló fogaskerekei új rendet kényszerítenek ránk. Mi pedig, korholva vagy ujjongva, mégis együtt mozdulunk vele.

Rádiós szakemberként, több mint húsz év stúdiószag rutinjával, és egynéhány kelet-európai lakossági sláger összerakójaként tanúsíthatom: kevés iparág mesél olyan plasztikusan a változás természetéről, mint a könnyűzene. Pláne, a lakossági könnyűzene. A „na most van vége mindennek” című visszatérő kórus mindig énekel a könnyűzenében. Minden új eszköznél, hanghordozónál, platformnál felhangzik a sirató: „Ennek most vége.” Aztán nem vége lesz, hanem másképp lesz.

A kottáról és élő zenéről a lemezre váltás? „Mechanikus utánzat! A koncerteknek vége!” – mondták. Aztán a valóság az lett, hogy a felvétel nem kivégezte, hanem felerősítette a koncertet. Ugyanis a nappalikba költözött dal csak még éhesebbé tette a közönséget az élő találkozásra. A rádió ingyenessége? „Pusztító kalózkodás!” – ez volt a hozzáállás, amikor a rádió annak idején zenét kezdett játszani. Aztán a rádió valójában új, tömegméretű reklámgéppé változtatta a zenét. A „zenei műsorfolyam” lett a híd az ismeretlen dal és a bolt, majd a kassza, végül a turné között. A kazetta? „Házikópia, a lopás melegágya!” – és közben megszületett a hordozhatóság szabadsága, a „minden útnak saját filmzenéje van” érzés. A szintetizátorok, dobgépek, autotune? „Lélekölő trükkök!” – és a végeredmény száz új hangnemű világ, amelyek közt a régi hangszerek se némultak el, csak új szerepeket kaptak.

A CD csillagfényű tisztasága a kilencvenes évek profitfasorát aranyra festette. Tinikoromban a Winamp és benne az MP3 viszont lesöpörte a kirakati idillt. Itt, Oroszországban az igazi slágerlisták valójában ingyenes MP3-letöltőoldalak voltak, és azok a dalok, amiket a legtöbben töltöttek le, valóban igazi slágerek voltak. Aztán a torrentezés, előtte pedig még a DC++ szintén sivalkodást váltott ki a zeneiparból, de azért nem haltak éhen. Ám épp a digitális vihar tanította meg a Föld lakóit arra, hogy a zenéért nem csak a boltban, hanem online is sorba lehet állni. Előbb a letöltőpultnál, majd a streamingkártya kapujában. Mára a lejátszási lista az új rádió, a YouTube az új MusicTV, a TikTok az új (és nemritkán igazságosabb) slágerlista: a sztárok és a kezdők megférnek egy görgetésnyire egymástól. A kapuőrök ugyan valóban eltűntek, és valóban borzasztóan igénytelen, hamis és rossz minőségű dolgok is népszerűek lettek, ám legalább megtudtuk, hogy nem csak az előadó, hanem a közönség is lehet tehetségtelen.

Magyarország története itt sem kivétel, inkább felnagyított tükör. A kilencvenes és kétezres években a piacokon és az aluljárói standokon felhalmozott hamis kazetták és írható CD-k voltak a lakossági könnyűzene forrása, csak a kassza a zenészek és szerzők oldalán maradt néma. Városnyi pénz párolgott el a parkolókban felhúzott ideiglenes bazárok felett: dalok milliói cseréltek gazdát, jelképes áron vagy ingyen, a különbséget nem a hallgató, hanem az alkotó fizette meg. És teljesen mindegy, hogy az alkotó Kadlott Karcsi volt, a Metallica vagy Pap Rita. Oroszországban és Ukrajnában, ahová tinikoromban is sokat jártam, a „mindent bele” CD-ket vásárolták, tele MP3-akkal. Teljes diszkográfiák egyetlen lemezen. Ahogyan a magyar zenészek és szerzők, úgy az itteniek tömegei is elestek attól a pénztől, amelyből stúdiót bérelhettek, új hangszert vehettek, vagy egyszerűen csak megélhettek volna. Aztán a zene valahogy mégsem maradt árván. A klubokban sosem látott új közönség jelent meg, az internet bujkáló ösvényein új rajongótáborok nőttek, olyan dalok kaptak életet, amelyeknek nem jutott volna idő a régi rádiós rotációkban. A veszteség valóságos volt, de kizárólag veszteség nem volt.

Úgyhogy ezen példával szeretném jelezni, hogy a változás az élet egyéb területein sem csupán hordozót vált, hanem logikát is. A dal már nem csak termék, hanem szolgáltatás, nem puszta tárgy, hanem kapcsolat. A rajongói gazdaság a jegyekhez, pólókhoz, dedikált vinylekhez és közösségi élményekhez köti a zenét. A bevétel már nem egyetlen csapon csordogál, hanem sok apró csatornán. Ez nem rontja a minőséget, legfeljebb újfajta mesterséget követel. A szerzőből közönségszervező, az előadóból közösségépítő, a sláger összerakójából hangzásvilág-építész lesz. És bár a formula gyanúja ma is felhangzik, refrénnel kezdenek, lassan már bridge se kell a dalba, szóló pedig pláne nem, ez sem az ördögtől való: száz éve a rádióhoz igazították a dalt, ma a feed sodrásához. A mesterség mindenkor alkalmazkodás a korhoz. Aki profi, alkalmazkodik, aki a lila ködben akar álmodozni, az pedig sír.

A technika gyorsuló ritmusa egymáshoz hasonló állapotokat hoz létre a világ legtávolibb pontjain. A különbségek színezete megmarad, de az alapképlet közös. A kultúra a gazdasági termelékenységgel karöltve terjed és mélyül. Ezért téved, aki minden újonnan jött dolgot gyászmuzsikának hall. Mert a változás a maga veszedelmeivel együtt sem kizárólag rombol, hanem átépít. Megszüntetve megőrzi, sőt, felmutatja a régiben azt, ami érvényes, és leválasztja róla azt, ami aktuálisan teher.

Személyes tapasztalatom (huszonvalahány év mikrofon és vágóprogram mögül) az, hogy a sirám sosem a dalról szól, mindig a modellről. Amikor a modell cserélődik, a régi szereplők közül sokan elvesztik a megszokott kapaszkodókat. Ilyenkor könnyű halált vizionálni. De a dal, s így a szándék, nem temetőlakó. Költözik. Hol a lakás nappalijába (gramofon), hol a zsebünkbe (kazetta, Discman, MP3-lejátszó), hol a felhőbe (streaming), hol a görgetésbe (rövid videók). És minden költözéssel új szomszédokat kap: rádióműsorokat, videókat, TikTok-párharcokat, kommenteket, közösségeket. A változás – ha akarod, ha nem – környékfejlesztés.

És ahogy ígértem, itt kezet fog a zenetörténet és a globális gazdaságpolitika. Mert ezt csak egy érzékletes példának szántam. Az új körülmények, az új szövetségek, az új eszmék, az új technikák, az új konfliktusok, nem a világ végét hozzák, hanem a folytatás új nyelvét. A gőz és a villany meggyorsította, majd száguldó iramban hajtotta előre a társadalmat, hát ugyanígy a digitalizáció és az adat új feladatok elé állított bennünket nemrég. Mostanra megteremtettük magunknak a mesterséges intelligenciát, és attól fél minden második ember, hogy az majd minimum elveszi a munkát, de ha nem, akkor hatalomra tör. Sőt, az eddigi világ széthullása, amelyben Európa tényező volt, sokak szerint okvetlen sötét középkort eredményez majd. Pedig nem a világ ér véget, hanem a világ magyarázata cserél alakot. Más fogalmak, más szabályok, más lehetőségek kerülnek használatba, s ha okosan tesszük, nagyobb közönség, jobb hozzáférés, több eredmény jut belőlük.

Aki ma azt mondja, hogy Európa széthullása elhozza a világvégét, ugyanazt a kórust énekli, mint egykor a gramofon, a rádió vagy az MP3 ellenzői. A valóság józanabb. Az eszközök csak használatot igényelnek, szándékuk nincs. Tudnak ártani, ha ostobán bánunk velük, de fel is tudnak emelni, ha műveljük a mesterséget. Ez a helyzet a körülményekkel is. A jó dal ma is jó dal marad. A hang, amelyből felismerjük a történetet vagy egy érzést. A gyenge dal pedig ma is gyenge, csak gyorsabban derül ki róla. Na, hát ugyanez a helyzet az emberekkel is.

Ne legyetek gyengék! Azok a természet törvényei szerint ma is hamar elhullanak, pont úgy, mint régen. Akármennyire is mantrázzák, hogy az érzékenyítés, a társadalmi mobilitás meg az összes többi efféle nagyon emberbarát dolog valójában jó az emberiségnek. Támogatni a gyengébbet szép dolog, és alapvetően helyénvaló, de nem köréjük szervezzük az életet, hanem az erősek köré. Az erősek motiválnak, a dominánsak dominálnak, így hát a szomszédból nem szabad sztárt csinálni, és ugyanezért politikust sem.

A változás nem kiirtja, hanem szerkeszti a világot. Ha egyszer mégis felriadnánk az „itt a vég” régi rémképére, jusson eszünkbe: a csönd ugyanaz maradt, mint száz éve. És amíg a csönd ugyanaz, addig lesz hova letenni az első akkordot. Ugyanis a változás valójában lehetőség.