Az üvöltő dervisekről

Pontosabban róluk is. Gyermekkorom óta irtózom az ordítástól, akár felnőtt, akár gyerek ordítozott, rögvest rosszul éreztem magam. Így volt ez mindig, s így van most is. Nyilván sokan tapasztalták már, hogy a folyton nagyot mondó, s magukat roppant fontosnak tartó emberek járulékos tulajdonsága az is, hogy fantasztikus gondolataikat csakis ordítva tudják értésünkre adni. Így cselekszik a sokak által újkori messiásnak nevezett Magyar Péter úr is, a Tisza nevű párt létrehozója. Jószerével nem látni róla olyan képet vagy videófelvételt, ahol ne üvöltve, eltorzult arccal mondaná el, amit híveinek közzé akar tenni. Erre mondom én, különösen mostanában, hogy nagyotmondás ellen a nagyot hallás az egyetlen védelem. Normális ember ugyanis nem szeretheti az artikulálatlan ordítozást. Ez persze, amolyan népi bölcsesség, de attól még igaz. Mint ahogy az is, hogy folytonos ordítozással nem lehet sokra menni, de meglehet, ebben tévedek, mert mióta ez az úr színre lépett, csak üvöltve tudja mondandóját közreadni, s ezt meg is teszi minden áldott nap, s ehhez képest sokan hallgatják. No lám, kibújik a szög a zsákból! Ugyanis az elmúlt esztendőkben sok tanárember kifogásolta azt, hogy miért is nem tanítanak retorikát az iskolákban. Apáink idejében bizony tanították a szép beszédet, a szónoklás tanát, no meg lélektant is tanítottak. Olyasmit például, hogy a kiabálás méreg a gyerek lelkének. A retorika tudományát manapság sem ártana jónéhány politikusnak jobban megismernie, kimondottan a saját érdekében, hiszen a beszéd és annak színvonala – meg persze a tartalma – a felelős azért, hogy akinek szánja az ember a mondandóját, az pozitív élményekkel gazdagodjon egy-egy szónoki produkció után, s ne olyan véleménnyel, következtetéssel térjen haza, miszerint a legrosszabb dolog a világon, amikor a hülyeség szorgalommal párosul.

Ha valaki nem tudná – én nem tudtam, de utána néztem –, a muszlim világban az üvöltő dervisek állítólag a 16. században alapított rifái szúfi rend tagjai voltak, akiket más dervishívőkkel szembeni erőszakos és bizarr viselkedésükről ismertek. Hogy miért üvöltöztek, azt nem igazán tudom, ahhoz a szúfi rend történetébe kellene belemélyednünk. Mindenesetre nem kell a rendhez tartoznia ahhoz, hogy valaki ordítozzon, ez a viselkedés ugyanis az erőszakosnak mondható emberek sajátja szerte a földgolyón. A pszichológia tudományának ismerői szerint viszont az üvöltés terápiaként is szolgálhat, azaz, ha üvöltözünk, akár még a stresszt és több más traumát is könnyebben dolgozzuk fel. Egyesek szerint léteznek már úgynevezett „sikolycsoportok” is, melyek résztvevői leginkább a női nemhez tartoznak, és azért sikoltoznak, hogy teret adjanak érzelmeik kifejezésére, idézem: „egy olyan társadalomban, ahol a nők dühét gyakran még mindig rosszallóan nézik, és hisztinek titulálják”.

Na tessék! Még mindig ott tartunk, hogy már megint a nőkről van szó, mintha nem ismernénk hisztis férfiakat. Bizony, én cseppet sem vagyok meggyőződve arról, hogy a nők hisztisebbek lennének, mint a férfiak. Mindenesetre hosszú életem során legalább annyi férfit hallottam ordítozni, mint nőt. No, de győzött a tudomány! Elérkeztünk oda, hogy a pszichológusok a nőknek sikolyterápiát ajánlanak, a férfiaknak pedig üvöltésterápiát. S ha nem tudnák, én bizony nem tudtam, már az 1960-as évek óta használják mindkettőt a mentálhigiénés kezelések során. Mert ha jól csinálják, akkor – legalább is a szakértők szerint – megnyugszik az elme és a test. Csak éppen azok nem lesznek nyugodtak, szerény véleményem szerint, akik kénytelenek hallgatni, hogy valaki – férjük, feleségük, anyósuk, apósuk, barátjuk – sikoltozással vagy éppen ordítozással próbálja magát megnyugtatni. Az akcióhoz szerintem feltétlenül kell egyfajta elvonulás, hogy a sikoltozó és az üvöltöző magában dühöngjön vagy lazítson. Néhány dühöngőnek meg ordítozónak persze a közélettől való végső távozást ajánlanám, nehogy ragadós legyen az ordítozás, persze a retorika tanába való elmélyülés sem ártana nekik.

Volna azért egy tippem! Vezessük be az önmérséklő terápiát, vagy a mosolyterápiát, netán a kedvességterápiát az üvöltésterápia helyett. Még pszichológus sem kellene hozzá.