Tudósok a kormányzattal szembeni hisztériában

A tudósok egy része beszállt a kormányzattal szembeni hisztériakeltésbe. Erősödik az a nemkívánatos tendencia, amely szerint a tudomány képviselői közül egyesek ideológiai alapon hajlamosak a liberális globalista politika szolgálóivá válni. A háttérből bukott politikai csoportok azon mesterkednek, hogy a tudomány képviselőit uralmi szekereik elé fogják. A kutatók és tudósok egy része permanensen lázong a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatóintézeteinek átalakítása miatt.

Akadémikusoktól nem volt elegáns, sőt kimondottan etikátlan és inkorrekt megnyilvánulásként értékelhető, hogy amennyiben Orbán Viktor megjelenik az MTA 200. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi közgyűlésen, akkor ők kivonulnak a teremből. Megütközést keltett a széles közvéleményben, hogy az elmúlt másfél évtizedben a kormányzat által állami tisztségekkel, rangos díjakkal, kitüntetésekkel elismert akadémikusok egy csoportja a kormánnyal nyíltan szembenálló politikai irányba fordult. Akik évekkel ezelőtt még a nemzeti-polgári kormány partnerei voltak, ma annak ellenségeivé váltak. Ez a fordulat komoly aggályokat vet fel az Akadémia szakmai és erkölcsi hitelességével kapcsolatban. Ki kell nyíltan mondanunk, hogy hatalmába kerítette egy szűk, baloldali, kormány- és reformellenes kompánia a Magyar Tudományos Akadémiát. A szűk kisebbséget alkotó brancs mára már elfoglalta az intézmény kulcspozícióit, ahonnan az Akadémia véleményének beállítva ordítják világgá saját politikai meggyőződésüket. Ugyanis az MTA szinte minden vezető testületében találunk olyan köpönyegforgató tudóst, aki pillanatnyi politikai haszonlesésből a reformok ellen ágált az elmúlt években is. Szegényes és tudománytalan stratégiájuk meglehetősen egyszerű, mint egy faék. Minden olyan állami kezdeményezést, amely a hatékonyságot, az átláthatóságot, továbbá az elszámoltathatóságot célozza meg, csípőből és azonnali hirtelen felindulásból az Akadémia autonómiája elleni támadásként élik meg, és ekként is kommunikálják.

Az MTA szégyene, hogy ez a csoport nyílt politikai aktivizmusba csaphatott, át és tagjai láthatóan képtelenek az ideológiamentes tudományos tevékenység követelményeinek megfelelni. Megbotránkoztató módon kirívó példa erre Fleck Zoltán jogszociológus esete, aki az ELTE jogi karán egyetemi tanár és emellett az MTA köztestületi tagja is. A közelmúltban a Tisza Párt rendezvényén elmondott beszédével olyan példát mutatott a hallgatóknak, amely nem tekinthető másnak, mint ideológiai befolyásolásnak, forradalmárképzésnek. Az, hogy a felszólalása több ponton is súlyosan megszegte az ELTE jogi karának etikai szabályzatát, valamint az, hogy a megjegyzései büntetőjogi kérdéseket vetnek fel, sajnos nem is ez a legnagyobb baj. A legnagyobb baj az, hogy Fleck Zoltán láthatóan képtelen szétválasztani a tudományt és az ideológiát. Tudóstól becstelen dolog, hogy nyíltan, politikai közszereplést vállalva erőszakra, forradalomra, továbbá a köztársasági elnök megfenyegetésére, zsarolására buzdít. Az már csak hab a tortán, hogy felvetései jogi ismeretek súlyos hiányáról árulkodnak. Nem véletlenül nem állhatta meg szó nélkül az esetet az általam is igen tisztelt volt tanárom, Pokol Béla professzor úr, az Alkotmánybíróság egykori tagja. Az ügyre finom humorával reagálva megbocsáthatónak nevezte Fleck Zoltán jogi tévedését, mert nem alkotmányjogász, és talán ezért nem is ismeri az Alaptörvény szabályait. Ám a professzor úr kifejti, hogy Fleck Zoltán „majd valóban szerét ejti ennek”, vagyis az Alaptörvény elolvasásának. Egyébként erre az esetre mondja a közmondás, hogy „aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul”!

A fönti jelenségek azt a hamis látszatot keltik, mintha veszélyben lenne hazánkban a tudomány függetlensége. Azonban ezeknek az ellenzékbe vonult tudósoknak az őszinteségét és hitelességét erősen megkérdőjelezi, hogy egy posztkommunista miniszterelnök országlása alatt, amikor a csomagos pénzügyér azt a kijelentést tette, hogy Burundiban sincs egyetem (egyébként akkor kilenc is volt), mégis milyen jól megvannak. Vagy amikor a Gyurcsány-kormány idején egy ultraliberális miniszter megtámadta az Akadémiát, az igen tisztelt tudós társaság egyetlen tagja sem vonult az utcára tiltakozni! A magát már régen rongyos szájúra hazudott liberális sajtó, akkor nem igyekezett hőzöngő, világvége hangulatot keltő írásokkal, interjúkkal hergelni a közhangulatot. Pedig az akkori díszminiszter 2006. május 24-én a következőket vágta az Akadémia arcába: „A Magyar Tudományos Akadémia – mai szerkezetében – kiváltságokra épít, rossz struktúrát őriz, nem segíti a kreativitást és a versenyképességet. Nem maradhatnak érintetlenül olyan struktúrák, amelyek szerzett kiváltságokra építenek. Méltatlan, hogy egyesek már a problémák felvetését is tudományellenesnek kiáltják ki. Nézeteimért nem kérek elnézést. Összezár egy tudományos elit, lobbik harcolnak pozícióik megtartásáért.” Telitalálat, ma sem lehetne szebben mondani! A válasz mindenesetre nagy sunnyogás volt némi siránkozással.

Most azonban ellenállhatatlan késztetést éreznek egyes kutatók és professzorok arra, hogy a kormányzat intézkedései ellen hevesen tiltakozzanak. Az átalakítás szükségességét már évekkel ezelőtt igazolta az Akadémia átvilágításáról készült és közzétett jelentés is, amely alátámasztotta az MTA kutatóintézeteinek átalakítási terveit. Az akkori szakértői jelentés sok eredményt elismert, és számos értékre felhívta a figyelmet, de több fejlesztési és átalakítási javaslatot fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogyan lehetnek még eredményesebbek és hatékonyabbak a kutatóintézetek. A jelentés szerint a fenntartói struktúrának és a finanszírozás alapelveinek gyökeresen meg kell változniuk. A kutatóintézetek szintjén pedig nagyon sok helyen teljesítménynövelésre van szükség. Ma is az a cél, hogy a hazai tudományos kutatásokra fordított milliárdok ne eredmény nélkül tűnjenek el, hanem a magyar gazdaságot érdemben szolgáló szabadalmakban, találmányokban hasznosuljanak. Ezek az elvárások nem ördögtől való gondolatok. Alaptörvényünk kimondja, (csak azoknak az akadémiai tagoknak a kedvéért, akik talán szintén nem olvasták még az Alaptörvényt), hogy Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát. Mindenki azt kutat, amit akar, de az anyagi forrásokat az államnak, a gazdaság szereplőinek vagy egy magánembernek biztosítania kell, ám kutatási forrás alanyi jogon sehol a világon nem jár senkinek sem.

Tévedés azt hinni, hogy a kormánynak csak az a dolga: beleszólás, koordináció és prioritások felállítása nélkül köteles akár esztelen kutatási témákat is megfinanszírozni. Szíve joga, hogy a neki fontos témákat kiemelten támogassa, a kevésbé fontosakat kisebb összegekkel és a neki egyáltalán nem tetszőket pedig végképp ne finanszírozza. Ez így működik az egész világon. Grüner György fizikus szerint is – aki az MTA külső tagja és több amerikai egyetem professzora – évekkel ezelőtt azt mondta, hogy ma már nem tartható fenn az a kényelmes, úri állapot, hogy az állam szolgáltatja az anyagi hátteret, az akadémiai rendszer pedig meghatározza, hogy mire is költik el a pénzt. Ebből az következik, ha némelyik kutató idáig azt gondolta, hogy állami pénzből azt kutat, amit akar, akkor fordítva ült idáig a lovon, és jó lesz idejében pozíciót váltania. Mert amikor Michelangelóról és azokról a bizonyos széklábakról polemizálunk, figyelmen kívül hagyjuk, hogy ő kortársaihoz hasonlóan „alkalmazott” művész volt, a mecénások határozták meg, hogy mi legyen a vásznon, és mi legyen a kőből, ők adták a pénzt a vászonra és a festékre meg a márványra. Ebben ma sincs új a nap alatt.

Nem politikai aktivizmusra, hanem nyitott szakmai diskurzusra van szükség. A tudományos kérdéseket a tudomány műhelyeiben, egyetemeken és. akadémiákon kell és lehet politikamentesen, tárgyilagosan megvitatni. Azonban azt tapasztaljuk, hogy a globalista politika mindenhová behatol, a globalista politika és a tudományosság teljesen összefonódik. Sőt, a finanszírozásra szomjas szakmai civil szervezetek is egyre inkább politikai igények kiszolgálóivá válnak, nem egy esetben a globális politikai háttérhatalom hozza őket létre saját politikájának alátámasztására. Láthatóan a globalista politika megpróbálja uralma alá hajtani a tudományt is. Ha a tudomány erőtlenné válik a politikával szemben, akkor védtelenné válik az erőszakkal és a manipulációval szemben, vagyis megadja magát a globális hatalomnak. Mondok erre konkrét példát is. Például a Paks II. fejlesztésnek adott uniós zöld jelzés után hirtelen megszaporodtak a tudományosnak mondott rendezvények, amelyeknek célja valójában nem volt más, mint szándékos hisztériakeltés, és ennek nyomán az olcsó politikai haszonszerzés. Tipikus esete ennek az Energiaforradalom vagy Paks? Mivel világítunk 20 év múlva? című, már a címében is megosztó akkori rendezvény, névleg a Millennium Intézet, valójában a balliberálisok tudományos köntösébe bújtatott pártpolitikai konferencia. A balliberális médiaipar közben többségi véleménynek állította be a kockázatos tévhiteket ordítozók hangját.

A tudósok részéről nem lázongásra, hanem a kormány nézeteire nyitott szakmai párbeszédre van szükség. Egy tudós testület nem lehet bukott politikai csoportok véleményhatalmi terrorjának szócsöve. Nem a tudomány szabadsága ellen, hanem éppen a tudomány szabadságának visszaszerzéséért folyik a küzdelem, amelyben az Akadémia működési reformja alapvető közérdek.

A szerző jogász