Ariadné, segíts!

A görög mitológia híveinek nem kell elmesélni, ki is volt Ariadné. Ő egy királylány volt, s a mítosz szerint akkor élt, amikor Athén városát kemény adó sújtotta. Ráadásul még kilenc évenként hét ifjút és hét szüzet is kellett Krétára küldenie, ahol a híres labirintusban biztos halál várt rájuk. Ám Thészeusz, egy athéni ifjú önként jelentkezik, hogy helyettük Krétán, a labirintusban szembe szálljon a Minótaurosszal, az ott lakó szörnnyel. A mítoszok tudósainak írásaiból azt olvashatjuk, hogy a labirintus, maga az élet, az élet jelképe, és ezzel nem is lehet vitatkozni, az életünk bizony többnyire útvesztőkkel teli labirintus, melyben könnyű elveszni, de nagyon nehéz kijutni belőle. E megállapítás igazságát velünk bizony minden nap közli az élet.

Thészeusz tehát vállalja a küldetést, önzetlenség és jóság vezérli. Nem kételkedik és nem hősködik, próbálja népét kivezetni a kátyúból, avagy a labirintusból, s végre jön egy örömteli hír is, a királylány, aki beleszeret, ad neki egy fonalat, amely segít neki helyesen dönteni abban, hogy merre menjen, s hogy ne vesszen el a labirintusban, mi több, képes legyen megbirkózni a szörnnyel is.

Nos, a mesék, a mondák, a gyönyörű versek és a történelem meg a Biblia hőseiről szóló igaz mesék sokat segítenek nekünk az élet elviselésében, az erkölcsi eligazodásban, ám hogy kinek mennyi „táplálékul”, valódi segítségül szolgálnak ezek a szellemi kincsek, azt ebben a fékevesztett világban nagyon nehéz megállapítani. Mert mit mondjunk mi erkölcsről, igazságról, türelemről, bátorságról egy olyan világban, melyben egy egyetemi tanár biztatja erkölcstelenségre a mindenre kaphatókat, mondván, hogy ideje megzsarolni a köztársasági elnököt. Avagy mit érdekli a mitológia és annak örök tanulsága azt az embert, aki színpadon állva azzal hősködik, hogy ideje fejbe lőni az ország miniszterelnökét? Életünk napi eltévelyedéseiben márpedig nagyon sokat segíthetnek a filozófia nagyjai, az irodalom, a mondavilág, azaz a művészet maga. Mely még a Minótaurosszal is képes szembe szállni.

Én azt látom, hogy a szép egyre inkább eltűnőben van az életünkben. Előtérbe került a durva, önző, jópofáskodó magatartás, „tobzódunk” a szájhősökben, vagy ahogy drága barátom, Szigethy Gábor idézte egyik írásában Kodály Zoltánt, aki úgy vélte, hogy „sűrűsödő időkben burjánzó veszély: megszaporodnak a fecsegők, a „szájhazafiak”, a lent és fent feleslegesen szájukat jártató nagyhangúak – s fogyatkoznak a bátor tettek, a pillanat korlátozottságában a lehetséges jövő felé hidat álmodó cselekedetek.” Nehéz ezzel vitatkozni, mert hogy igaz szavak, Kodály Zoltán éleslátó volt. Sűrűsödő időkben élünk, celebek hangoskodásaival vagyunk kénytelenek együtt élni, a minőség az élet számos területén fogyatkozóban van, ám egyelőre még „kivár” Ariadné, aki a fonalat kezünkbe adva elvezetne bennünket arra az útra, amely segít abban, hogy megtaláljuk a helyes irányt, s ne vesszünk el a labirintusban, abban az útvesztőben, amelyben bizony cáfolhatatlanul bolyong manapság a világ. Adjon a teremtő nekünk elég bátorságot ahhoz, hogy képesek legyünk megbirkózni a szörnnyel, a mi Minótauruszunkkal. Aki, vagy amely itt ólálkodik körülöttünk ilyen-olyan alakban, s vesztünket akarja.

Egy honfitársunkat, aki ez idő tájt Mongóliában dolgozik, újságíró kollégánk megkérdezte arról, hogy vajon boldogok-e, elégedettek-e a mongolok? A válasz így hangzott: „Nagy részük igen, de ennek különös oka van. Szerintem a többség azért érez így, mert fogalma sincs arról, mennyivel jobb is lehetne az élete. …Az ország lakosságának jelentős részére illik az a jelző, hogy „mást nem látott ember”. Akik nem jártak még sehol, a saját falujukat sem hagyták el. Akiknek hiába épít az állam lakásokat, nem hagyják el a jurtákat.”

Elgondolkodtató mondatok. Úgy vélem, Ariadné nekik már segített valamiben. Vagy tán nélküle is megtalálták a fonalat.