Amikor ezeket a sorokat írom, ki van tűzve Putyin és Trump találkozója ami a közeljövőben esedékes, de a pontos dátum és helyszín még nem nyilvános (a legfrissebb, hír szerint a két országot elválasztó Behring szoros amerikai oldalán lesz). E bizonytalanság miatt nehéz lenne a béke kérdéseiről beszélni, de – mint ahogy sok hazai szakértő – én sem tulajdonítok különösebb jelentőséget egy ilyen találkozónak. Más volt régen, amikor az amerikai elnöknek valóban hatalma volt a saját országa és a nyugati világ felett, de azok az idők már elmúltak. Ma az amerikai elnök a tényleges hatalmat birtokló mélyállam mellett egy mellékszereplő, akinek bármely ígéretét a mélyállam emberei, ha kormányzati hatalomra kerülnek, az ellenkezőjére változtathatják. Gorbacsovnak is megígérték, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, a NATO egy centit sem terjeszkedik Kelet felé.
Ha tehát a béke perspektívái iránt érdeklődünk mindenek előtt fel kell tenni a kérdést, hogy miért és kik között folyik ez a háború, amiről néha már a nemzetközi fősodratú média is úgy beszél, hogy „proxi”, vagyis helyettesítőkkel vívott. A háború ugyanis nem Ukrajna és Oroszország, hanem a globalista háttérhatalom és Oroszország között folyik ukrán közvetítéssel. Ez a háttérhatalom egyaránt ellensége Trumpnak és Putyinnak, így hát ők hiába egyeznek meg, abból béke még nem lesz, a háttérhatalom folytatni fogja az orosz nemzetállam elleni harcát, mint ahogy ezt teszi Amerikában és az Európai Unióban is. A globális háttérhatalomnak ugyanis legfőbb ellensége nem Oroszország, hanem a nemzetállam, amely korlátozhatja terjeszkedő hatalmát.
A mélyállam, vagy globalista háttérhatalom meglehetősen homályos fogalom, mert nem lehet egy emberhez, egy országhoz, vagy egy szervezethez, párthoz kötni, hiszen a háttérhatalom azonos érdekeltséggel és értékrendszerrel bíró hálózatok informális együttműködése. Soros György egyik oszlopa e hálózatnak és hálásak is lehetünk neki, hogy arcot ad a háttérhatalomnak, de nem ő a háttérhatalom, a háttérhatalom nélküle is ugyanúgy működne, mint vele. Számos, a Magyar Hírlapban megjelent korábbi cikkemben próbáltam elemeire bontani a háttérhatalmat annak érdekében, hogy ezt a konkrét arc nélküli, de nagyon is valóságos hatalmi rendszert valahogy kezelhetővé tegyem. Hat-hét önmagában jelentős hálózatra bontottam fel, de nyilvánvalóan ez nem a teljesség. E hálózatból most csak az orosz-ukrán proxiháború szempontjából legfontosabbakat emelném ki.
Mindenek előtt ide sorolom a fősodratú médiát és azokat a szervezeteket és agytrösztöket, akik e háborút magyarázzák. Emellett a háború folytatásában érdekelt az ipari-katonai komplexumot, a háború ugyanis az iparnak megrendelést jelent, a katonáknak pedig lehetőség, hogy fegyvereik hatékonyságát valós harci körülmények között teszteljék. Nem lehet megfeledkezni, sőt talán az első helyen kellett volna említeni a nemzetközi pénzügyi rendszert, a nagybankokat és befektetési alapokat (pénzhatalom), amelyeknek érdeke a befolyási övezet kiterjesztése. Ők finanszírozzák azokat az újságokat, agytrösztöket, egyetemeket és a politikusokat is, akik a háborúban, illetve befolyási övezeteik kiterjesztésében érdekeltek. Ezeket együtt a „globális Nyugatként” is emlegetik, és most dől el, hogy befolyási övezetük meddig fog terjedni.
Trump megválasztásával a mélyállam, vagy háttérhatalom vesztett Amerikában, ám az Európai Unió zavaros irányítási rendszere lehetővé tette, hogy az Unióban, amit ma már inkább Európai Birodalomnak lehetne nevezni, a háttérhatalom biztos irányítási pozíciókat szerezzen.
Az unió vezetése és a pénzhatalom összefüggésére konkrét példa, hogy a két legnagyobb ország (Franciaország és Németország) vezetői egyaránt a pénzvilágból jöttek, Macron a Rothschild & Cie befektetési banknál volt partner, Merz a legnagyobb befektetési alap, a BlackRock Germany felügyelőbizottsági elnöke volt. Jose Manuel Barroso, a Bizottság valamikori elnöke pedig, hivatala végeztével, a Goldman Sachs International nevű pénzintézet elnöke lett.
A háttérhatalom elosztott hálózati jellegéből következik, hogy ő maga ugyan támogathatja a háborút, de semmit sem kockáztat, mert nem lehet egy rakétával kilőni. A valóságos áldozatot a harcoló felek, illetve a háborút ténylegesen finanszírozó adófizetők – ráadásul az európai adófizetők – hozzák.
Még önállóan lehetne beszélni az angolok, illetve Boris Johnson szerepéről, az amerikai neokonok Trumpra gyakorolt befolyásáról és esetleg más szereplőkről is, de a lényeg, hogy Trump tényleges befolyása a dolgok menetére csekély, aminek értékéből az is levon, hogy az oroszokat már többször becsapták – például legutoljára a Minszki egyezmény kapcsán.
Az ukrán nemzeti érdek az oroszokkal való jó viszony lenne, mint ahogy azt valamikori elnökük Leonyid Kucsma mondotta: „Ukrajna történelmileg az euroázsiai kulturális és gazdasági tér része. Ukrajna létfontosságú nemzeti érdekei most a volt Szovjetunió e területére összpontosulnak. Hagyományos tudományos, kulturális és családi kötelékek is összekötnek bennünket a Szovjetunió egykori köztársaságaival. Meggyőződésem, hogy Ukrajna az eurázsiai gazdasági integráció egyik vezető szerepét töltheti be.” Ha ezt betartják, akkor ma Ukrajna egy virágzó kelet-európai középhatalom lehetne, kihasználva Oroszországhoz és a Nyugathoz való kapcsolatait, mint annak idején Finnország.
Ha lenne olyan nemzeti erő Ukrajnában, amely ezt felismerné, a veszett fejsze nyele talán még menthető lenne és még ekkor is, a keleti területek elvesztése után, Ukrajna négyszer nagyobb területtel rendelkezne, mint amekkorával Bohdan Hmelnyickij – a lengyelekkel folytatott hosszas csatározás után – 1654-ben bebocsátást kért az Orosz birodalomba.
A jelenlegi ukrán vezetés erre képtelen. Zelenszkij nem ukrán és nem orosz, neki különösebben nem fáj az ukrán fiatalság vágóhídra küldése, ha bajba kerül, majd csak akad egy ország, amelyik befogadja és megvédi. A furcsa páros másik tagja pedig az ukrán szélsőjobboldal, akik szeme előtt a végső győzelem lebeg bármekkora áldozat árán is. E történet a második világháborúból ismerős lehet.
Oroszország pedig nem tud engedni. Neki nem területek kellettek Ukrajnából (gondoljunk a Minszki egyezményekre), hanem az, hogy a NATO-t ne tolják be Kijevig. Oroszország sokáig, tiltakozva ugyan, de tűrte (mert nem tehetett mást), hogy a NATO a Gorbacsovnak tett ígéretek ellenére folyamatosan az orosz határok felé terjeszkedik, de Ukrajna jelentette a vörös vonalat, amikor már kénytelen volt cselekedni.
Oroszország ma már abba sem mehet bele, hogy Ukrajna az Európai Unió tagja legyen, ugyanis, az Unió már nem egy gazdasági közösség, hanem egy agresszív katonai birodalom, és hiába mondaná ki Trump, hogy Ukrajna hivatalosan nem tagja a NATO-nak, ez katonai szempontból semmit sem jelentene, Ukrajna a kollektív Nyugat egy állig felfegyverzett keleti bástyája lenne néhány száz kilométerre Moszkvától. Oroszország, ha valóban azt akarja, hogy ne legyen egy ellenséges hatalom a történelmi Oroszország területén, nem tehet mást, mint folytatja a háborút.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója