A jövő azoké, akik mocskosak lesznek

Kora reggel volt, amikor Moszkva még alig nyújtózott ki álmosan a beton- és acélárnyak alól, s én már azon kaptam magam, hogy a metrózó emberek beszélgetése alapján azon gondolkozom, hogy hol van ma az élet valójában. Melyik földrészen, melyik nép szívdobbanásában, melyik poros kikötői rakodóban, vagy éppen egy szmogtól elhomályosult gyárudvaron dobban az az élet. Nem az a fajta élet, amiket reklámokban látunk és amik mellett minden valamire való városi értelmiségi kardoskodik, vagy amelyet kerekasztal-beszélgetések absztrakt kifejezésekkel írnak körül. Hanem az, amelynek izzadságszaga, vérszíne és anyagsúlya van.

Amióta az eszemet tudom, Magyarországon a médiában és a szórakoztatóiparban dolgozó ismerőseim meggyőzőbben magyarázták, hogy a történelem véget ért, a világ globális szerződésbe simult, és a GDP görbéje igazolja az erkölcsöt. Elmagyarázták nekem, hogy a világon a Nyugat a «jó», mégpedig azért, mert egy osztrák faluban jobb élni, mint egy indiaiban. Ekkor éreztem először, hogy ők nem értik azt, hogy a világ milyen. Egyfelől tájékozódnak, csak az létezik, amit a Guardianből, a New York Timesból vagy a BBC-ből lefordítanak magyarra, és ha még angolul is keresnek híreket, ezek közül is csak arra mennek rá, amik alátámasztják a meggyőződéseiket. Holott angolul is ott volt a valóság, le is írták, hogy milyen probélmák vannak, csak arra nem kattintott a nagyérdemű. Így aztán Magyarországon nem értik a magukat nagyon függetlennek és nagyon objektívnek gondolók, hogy az élet nem ott van, ahol a számokat elemzik, hanem ott, ahol a számokat előállítják. A történelem nem Excelben íródik. A világ pedig nem az elméletben él, hanem a gyakorlatban.

Kisgyerekkorom óta habzsolom a tudást, de még időben megértettem, hogy a könyvekben, számokban, adatokban és elméletekben csak a fonalat lehet megtalálni, a megértés virágoskertjének illatához terepmunka kell. Mivel a covid előtt rengeteget utaztam Afrikától Ázsiáig, és a mai napig az év egy jelentősebb részét nem Magyarországon és nem is az EU-n belül töltöm, hanem Oroszországban, ráadásul Magyarországon is vidéken szeretek bóklászni, így tettem azért, hogy ne kontextus nélkül lássam az információkat.

A Nyugat ma már nem termel, hanem magyaráz. Nem dolgozik, hanem kitalál. Nem izzad, hanem szabályoz. Nem tervez, hanem álmodozik. A szellem szabadságát hirdeti, de közben nem maradt embere, aki a vízcsapokat karbantartja. Minden érzelmi alapú, miközben az érzelemre nem lehet alapozni. A középosztály, amely egykor az európai fejlődés hordozója volt, ma a saját illúzióinak vámszedője. Elhitte, hogyha jó szélesre húzzák ki, erővel, akkor a társadalmi piramis nem borul fel. Nem értik, hogy az alapjához kell sok ember, aki takarítja a WC-ket, építi a házakat és utakat, elviszi a szemetet, legyártja a terméket, tehát lényegében működteti az országot. Mivel elhitték, hogy jó széles középosztály kell, aki majd a csúnya politikusoknak ellentart, és ez garantálja a szabadságot, végül nem maradt alul elég ember, amit aztán legális és illegális bevándorlókkal akarnak pótolni, hogy legyen, aki működteti nekik az álomvilágukat, és ők szenvednek azért, hogy a kevesek (akiknek alig vagy egyáltalán nem született testvére, csak azért, hogy nekik egyedül adjanak meg mindent a szülők) vakargathassák a köldöküket, és gondolkodhassanak naphosszat a semmiről. Magasfokú végzettséggel és interaktív tudatossággal akarnak élni, miközben nem tudják, és nem akarják tudni, hogy mi történik a kikötőkben, a műhelyekben, az aknák mélyén vagy a végtelenbe nyúló szerelőcsarnokokban. Társadalmi igazságtalanságról magyaráznak, de nem értik, hogy az élet nem igazságos, abban győztesek és vesztesek vannak, és aki a természet törvényeit akarja meghaladni, saját magát öli meg.

A világ azonban elmozdult. Olyan országok, amelyek neveit korábban csak sztereotípiákkal ruházta fel a nyugati ember (Kína, India, Brazília, Indonézia), ma már nemcsak népesedési adataikkal vagy nyersanyagaikkal kerülnek be a hírfolyamba, hanem valódi hatalmi erőterekként, mert dolgoznak. Ők termelnek, ők gyártanak, ők építenek, ők szállítanak, ők fektetik le a kábeleket az óceánok mélyén azért, hogy aztán ez a sok okos hülyíthesse egymást. Sőt, ők halnak is, ha kell. És közben nem szorulnak rá, hogy a világ legélhetőbb városai listán előkelő helyen szerepeljenek. Mert ott az életet nem mérik és számolgatják, hanem élik.

Sokszor hallottam azt a közhelyes védekezést, hogy «jobb egy osztrák faluban élni, mint egy indiai nagyvárosban». Aztán vajon a világ sorsát ezek a falvak alakítják? Vajon a jövő megírásában részt vesz-e az, aki már csak élvezni tudja a múlt hozadékát, de nem hajlandó részt venni a jövő felépítésében? Mit fog megváltoztatni a világban az a nép, ahol a lakosság nagyja nyugdíjas, a kevés fiatal pedig nem szenvedni akar valamiért, hanem élvezni az életet úgy, hogy ahhoz neki az állam megadja a kereteket, és nagyon vigyáz arra, hogy nehogy sérüljön a kis lelkivilága?

Régen, ahol száraz pusztaság volt, az öntözéssel oázisokat létesítettek. Ahol vályogházak voltak, ott téglaházak nőttek ki. A termelés iránya meghatározta a szellem irányát. Ma pedig azt látjuk, hogy a Nyugat inkább a narratíva fölött akar uralkodni, nem a termelés fölött. Isten helyett kitöltötték az űrt azzal, hogy a liberális demokráciában hívő ember az Isten, akinek egyetlen dolga, hogy kedvére alakítgasson mások kezével dolgokat úgy, hogy közben ki sem mozdul a lakásából, ha nem akar. Mostantól viszont nem jön a várt eredmény. Ugyanazokkal a fogalmakkal (szabadság, egyenlőség, fejlődés) akarja leírni a világot, amely közben továbbra is más nyelvet beszél: Az energia, a nyersanyag, a haditechnika és a gyártási kapacitás nyelvét. Az a nép, amelynek az alsóbb és a többinél szélesebb rétegjének tagjai önként nem akar harcolni a hazáért, vállalva azt, hogy halott lesz vagy nyomorék, halálra van ítélve. Az a társadalom, ami azért nem vállal több gyereket, mert egy gyerekből akarja kihozni a legtöbbet, nehogy az egyikből szegény legyen vagy sikertelen, annyira önző emberekből áll, ami megpecsételi annak a közösségnek a sorsát.

Itt az ideje hát újra megtanulni: nem az az erős, aki beszél, és nem is az, akinek ilyen vagy olyan technikája, esetleg sok aranytartaléka van, hanem az, aki tesz. Az, aki gyártja az akkumulátort, nem az, aki szigorítja a kibocsátási normákat. Aki feltárja az ércet, nem az, aki konferenciát tart róla. Az, aki hajlandó meghalni, nem az, aki tiltakozik mások halála ellen.

Ezért hát, amikor ma az európai középosztály gyermeke megkérdezi, hogy mikor jön végre a négynapos munkahét vagy a társadalmi igazságtalanságok orvoslása, mosolyogjuk meg bátran. Teljesen mindegy, hogy felnőtt testben él, legbelül maradt egy tini, csak közben megöregedett. Ugyanis a világ nem arra megy. Mert a világ ott dől el, ahol a szellem nem elvontan lebeg, hanem izzadtsággal és értelemmel karöltve épít.

A jövő azé, aki hajlandó érte dolgozni. Egy föld pedig azé, aki teleszüli. Azoké e kettő, akik nem félnek attól, hogy közben piszkos lesz a kezük, vagy majd megdöglenek érte. Ehhez pedig hitbeli meggyőződés kell, ez a hitbeli meggyőződés pedig arról szól, hogy a közösség érdeke előbbre való a sajátomnál.

Ha bárki bármiféle reménykeltő dolgot szeretne hallani arról, hogy lehet ez még másképpen Európában, el kell hogy keserítsem: az élet ott van, ahol történik, nem ott, ahol beszélnek róla. És az élet már csak olyan, hogy mindig utat tör magának.