Sosem rajongtam a bősz nyelvvédőkért. Zavar, ha valaki félbeszakít egy beszélgetést csupán azért, hogy az általa helyesnek vélt szóval helyettesítse azt, amit ő rossznak tud. Ezzel egyrészt megakasztja azt, aki hozzá szólna, másrészt pedig a bosszantó tudálékoskodás közismerten vérnyomásemelő megnyilvánulás. Az sem lehet túl izgalmas gondolatfutam, amivel az idősebb emberek visszaemlékeznek virágkoruk szavaira, köpködik a természetes úton létrejött új kifejezéseket, és se vége, se hossza bezzeg az én időmbenizésbe fognak.
Rákanyarodva azokra a szófordulatokra, amelyek még a fent elmondottakkal szemben is jobban fel tudnak mérgelni, előszedem a számomra legbosszantóbb fordulatokat. Igyekszem azért mellőzni az erőszakos nyelvművelést.
Ilyen például annak leírása, hogy milyen dühöt ébreszt bennem az az esemény, amikor az élelmiszerbolt kasszírnője a kezembe nyomja a számlát, rám emeli a szemét, és azt csicsergi, további szép napot. Még a nagy műszempillája is beleremeg ebbe, műkörmei végighasítják a levegőt, a nyakára tetovált csikóhal meg ideges táncba kezd. Nem annyira, mint amennyire én toporgok, és azon spekulálok, hogy már megint miféle tájidegen üdvözlésformát kell jól megköpködnöm magamban.
Mondhatom, persze, hogy régen egyszerűbb és egyértelműbb volt a világ. Például azért, mert nem így beszéltünk. Volt jó reggelt, jó napot, jó estét. Aki meg nem aludt el korán, annak mondhattunk jó éjszakát. Semmi szépelgő szép nap. Meg a további sem jutott eszünkbe, ott volt helyette a sokoldalú viszontlátásra. Jó, ez már akkor is kissé csikorgott, de még mindig jobban a fülbe simult, mint a mostanában belénk énekelt további szép reggelt, napot, további szép estét idióta dallama.
Mert hát miért jobb a szép, mint a jó. Azt gondolják sokan, szebb, mint a jó? Meg egyébként is, honnan tudható, hogy akinek a továbbiakban is azt kívánjak, mint amiben – szerintük – addig a napban részük volt, az szép. Egészen durva példát idehúzva, meghal például valakinek a nagymamája, aztán bánatában betér egy trafikba, és vásárol egy doboz cigarettát, aztán szomorúságába burkolózva kifordulna az ajtón, de az eladónő utána fuvolázza: további szép napot.
A nyelvi szépelgéssel párhuzamosan kifejlődött és egyre nagyobb mértékben elterjedt a trágár beszéd. Nem érdemes itt most szörnyülködni azon, hogy ez milyen csúnya meg illetlen, inkább azt kéne felismerni, hogy a gondolkodás nélküli szóhasználat ilyen képtelen formákat tud létrehozni. Például a trafikban további szép napot éneklő hölgy a telefonját előhúzva fél perc múlva azt mondja, hogy tele van a fa..om. Vagy a tököm tudja.
Ha ezeket hallom, belém hasít a felismerés, nahát, a genderedukáció, a nemek közötti különbségek feloldása, az unalmasan hagyományosnak minősített férfi és női mivoltunk eltüntetése kommunikációs téren sikerrel járt. A nők öntudatosan harsoghatják, hogy nekik nem az van a lábuk között, ami a régebbi korokban volt, hanem nekik már férfifityegőjük van. Remek.
Hogy a rémisztő nyelvhasználati jelenkor miként talált erre az ellentmondásra megoldást, azt jól példázza, hogy a férfiak és a nők szinte minden beszélgetésében ott szerepel kötőszóként a b…zmeg, büszkén hirdetve, hogy beköszöntött a tökéletes egyenjogúság, egyenrangúság kora, itt ragyog körülöttünk a nyelvhasználati demokrácia minden pompája.