Napok óta azon rágódnak az európai vezetők, politikusok, elemzők, hogy miként is értékeljék az Európai Unió és az Egyesült Államok között kötött kereskedelmi egyezményt. Az első napon néhányan még megpróbálták úgy beállítani, hogy mekkora siker is ez, hiszen előzetesen az amerikai elnök, Donald Trump sokkal rosszabbal, kétszer magasabb vámokkal fenyegetett. Azóta egyre többen nyilatkoznak kritikusan. Orbán Viktor mellett talán a francia miniszterelnök, François Bayrou fogalmazott legkeményebben, aki Európa sötét napjaként emlegette a megállapodást.
Persze, legkevésbé sem mondhatjuk, hogy derült égből villámcsapásként csapott le Donald Trump az unióra, hiszen lehetett erre számítani, elvégre fél éve jelentette be, hogy az eddigieknél sokkal határozottabb kereskedelmi politikát kíván folytatni, amiben a vámoknak kiemelt szerep jut. Csakhogy, amíg a britek, a kínaiak és a világ gondosabb fele az éveleji bejelentést követően azonnal beindított a diplomáciai nagyüzemet, hogy minél előnyösebb szerződést harcoljon ki, addig Európa tétlenkedett, és várt a csodára, mintha a gyülekező felhők maguktól szétoszlanának. Egyetlen cél lebegett az uniós vezetők szeme előtt, azt viszont napjában többször, felváltva ismételgették: Ukrajnát mihamarabb fel kell venni a tagállamok sorába. Ukrajna sűrű ködként ereszkedett a vezető politikusokra, mintha semmilyen más kihívás nem létezne, ez lenne a világ legmeghatározóbb ügye. A valósággal meg sem próbáltak szembenézni, a küldetésként megélt cél minden egyebet elhomályosított.
A felhők pedig csak gyülekeztek, tornyosultak, mit sem törődve a kedvező szélre várók alaptalan bizakodásával. Mint, amikor valaki eldönti, hogy ha a fene fenét is eszik, ő akkor is kertipartit tart, gondtalanul sütöget, fehérabroszos asztalt terít, pezsgőt bontogat, miközben már nem csupán feketellik a szomszédban, de dörög és villámlik.
Hetek óta kényszerpályán mozog Ursula von der Leyen, mert a kiválasztottság tudata éveken át annyira elvakította, hogy őszintén elhitte, ő Európa megmentője, aki ismét magasba emeli a hanyatló kontinenst. Hiába tették az asztalára a könyörtelen számokat, amelyek éppen a reménytelen vergődést illusztrálták; félresöpörte, és mint egy igazi hazardőr mindent egy lapra tett fel. A rozzant Joe Bidenre pakolta a téteket, illetve arra az apparátusra, amely hozzá hasonlóan a valóságtól elrugaszkodott megszállottsággal üldözött minden ellenvéleményt.
Egy vérbeli politikusnak persze mindig van B-terve, ám neki, illetve az általa gardírozott brüsszeli elitnek meg sem fordult a fejében, hogy mihez is kezdjenek, ha mégsem jönnek be a számításaik. Európában tisztességtelen alkukkal annyira körbebástyázták magukat, hogy elhitték ők és az általuk képviselt szövetség rendíthetetlen, a brüsszeli intézményekhez hasonlóan uralják a világot is. Észre sem vették, hogy közben a világ rajtuk nevet, sőt kifejezetten élvezi, amint az Ukrajna-projekt teljesen lefoglalja őket.
Már az első próbatétel, az Európai Parlamentben elindított bizalmatlansági indítvány is alaposan megrengette Ursula von der Leyen tekintélyét, s bár megpróbált blazírt, szenvtelen arccal felülemelkedni a támadáson, a háttérben riadt kapkodás zajlott, hiszen még az őt támogató frakciók is növelték a bizonytalanságot. Az utolsó percben persze a többség beállt mögé, mert az elvtelen hatalomféltés összerántotta a dicstelenek hadát, ám a covidvakcinák eltűnt üzenetecskéi mindenkibe mélyen bevésődtek. A tortúra Kínában folytatódott, ahová a brüsszeli krém színe-java utazott, és legnagyobb elképedésükre nem államfőknek kijáró limuzingyűjteménnyel, a repülőgép kiszállólépcsőjéig tartó vörös szőnyeggel, hanem turista busszal fogadták őket. Von der Leyen alig élte túl a távol-keleti megaláztatást, röpülhetett az általa lenézett Donald Trump skóciai birtokára, hogy canossát járjon az ellene korábban indított ármánykodásai okán. A megállapodás hivatalos bejelentésének képei önmagukért beszéltek. Egy dagadó mellel, elégedetten mosolygó amerikai elnököt, és a kút mélyéről zavarodottan kikecmergő „cseh mosónőt” láthattunk.
Ennyit tudott, ennyire volt képes az Európát megjelenítő bizottság elnöke. Fűt, fát megígért, mit sem törődve az általa képviseltekkel. Mert a még nagyobb szégyen elkerülése érdekében akkora csomagot vállalt mások kontójára, hogy csak úgy röpködtek az alázatosan felajánlgatott százmilliárdok. Tán abban a percben még azt sem tudta, hogy dollárban vagy euróban adósította el azokat, akiket képviselnie kellett volna. Örült, hogy túlélte. A bizalmatlansági indítványt, a lenézett kínaiak vendégszeretetét, a megvetett amerikai kereskedő kézfogását…
A túlélés, aminek az árát másokkal fizetteti meg. Ő testesíti meg ma Európát. Churchill, de Gaulle, Adenauer, Schuman, Thatcher, Mitterand, Kohl utódja, hogy csupán néhány valóban elismert történelemformáló európert említsek az elmúlt évszázadból. Ennek az évszázadnak már eltelt a negyede, de merész, bátor elképzelésekkel, víziókkal rendelkező politikust a magára oly büszke Nyugaton még nem tudott felvillantani. Nem ok nélkül irigykednek sokan annyira ránk, csakhogy Magyarország nem Német- vagy Franciaország, a Rajnán innenről nem könnyű bevenni Brüsszelt. Az elefántcsonttorony úrhatnám polgárai hatalmuk megőrzése érdekében könnyelmű felelőtlenséggel tékozolják eleink kincseit. Ó, Istenem…